TARTALOM

Ránki Júlia tudósításai
- szöveges változat -

Unió 2003 / Április 12

Tudósításommal egyidôben sorsdöntô, illetve hivatalos szóval ügydöntô népszavazás zajlik Magyarországon: arról döntenek a nagykorú, választásra jogosult magyar állampolgárok, hogy Magyarország csatlakozzon-e az Európai Unióhoz. Az elôzetes közvélemény kutatási adatok szerint az eredmény nem kétséges: nagy a várható részvétel és biztosra vehetô az igen szavaztok többsége. Két hónappal ezelôtt még csökkenôben volt a csatlakozási kedv. Beindult azonban a propaganda gépezet és még a konzervatív politikai erôk is a csatlakozás oldalára álltak. Néhány igen aktív, jobboldali fiatalok által vezetett csoport élénk ellenkezést fogalmazott meg, a mozgalomnak a Tagok legyünk, vagy szabadok nevet adták. Félelmeiket alapvetôen abban a kérdéskörben fogalmazták meg, hogy Magyarország ismét gyarmat lesz, csatlósként csatlakozik, vagyis elveszíti függetlenségét az uniformizálás uniós követelményrendszerében. Bár hangosak voltak, és nyilvánosságot is kaptak, a televíziós és rádiós vitákban gyorsan kiderült, hogy a csatlakozás gazdasági és pénzügyi kérdéseiben nem látnak tisztán és leginkább az idegenekkel, az ismeretlennel szembeni félelem igazgatja érveiket. Az azonban tény, hogy csöppet sem európai módon, az ô kampányukra töredék pénzt juttatott a kampányért felelôs közalapítvány, amelynek feladata lett volna a kételkedôknek is esélyegyenlôséget nyújtani. Nagyon is európai megoldás volt viszont, hogy a vallásos zsidókra tekintettel a szombati szavazás nem a megszokott esti hét-kor, hanem este kilenckor zárul.
A köz kételkedése egyébként elôször a mákostészta és a disznóvágás szintjén lett kézzel fogható. A máktermesztés és fogyasztás mítosza megmozgatott szinte mindenkit és a korlátozás nélkül fogyasztott édes tészta hirtelen nemzeti szimbólummá nôtt: ez lett rögtön a hivatalos kampány egyik kulcsa, amely így szólt: Ehetek az unióban mákos tésztát? Válasz igen, csupa nagybetûvel az óriásplakátokon. A disznók körül már nem ilyen tiszta a helyzet. Az unióban elôírják az állattartás szabványait, a malacokkal, tehenekkel, szárnyasokkal sem lehet disznó módjára bánni: de sem az ólak mérete, szellôzése, a tartás egyéb körülményei a mai magyar falvakban, sem a nagy vágóhidak munkamódszere nem felel meg az elôírásoknak. Egy parasztember egy rádiómûsorban a minap azt mondta, nem-mel fog szavazni, mert ô bizony úgy tart állatot, ahogy a nagyapjától tanulta és nem érdekli semmiféle új szabvány. Egy lakossági fórumon arra a kérdésre, hogy mit jelent a libatömés kíméletes módja, a szakember azt válaszolta: a liba nem fulladhat meg. Az általános derültség közepette arra senki nem kérdezett rá, hogy milyen versenyre számít a magyar libamáj a franciával a nemzetközi piacon. A magyar fogyasztók csak pár év türelmi idô után lehetnek biztosak abban, hogy amit esznek, az ellenôrzött, egészséges, tiszta akár állati, akár növényi terméket vásárolnak. A reklám szerint az elôírások nem a fogyasztók bosszantására készülnek, hanem épp az ô érdekükben. Az embereket ma még jobban izgatja, hogy drágul-e a kenyér, mint az, hogy pontosan ráírják-e, mibôl készült.
Ezek a látszólag apró ügyek foglalkoztatják a szavazókat, akiket fôleg az egyszerûsítésre törekvô tv-reklámok befolyásolnak és csak töredékesen ér el hozzájuk a magyar értelmiségiek szép és alapos érvrendszere. Az újságokban megjelenô cikkek arról szólnak, hogy az eddig kompországként Kelet és Nyugat között vergôdô Magyarország most révbe érhet, hogy a Trianoni béke által máig ható békétlenségre is hozhat egy idô után megoldást az Unió, amely a demokrácia, a szabadság és az esélyegyenlôség alapjain nyugszik. Az emberek többsége nem történelmi távlatokban tájékozódik. Tanulás, munka, lakás, nyugdíj ezek a napi, fô kérdések.
Magyarország persze nem lesz más ország ma éjféltôl, amikor már ismertté válik a népszavazás eredménye. De lesz egy közös élmény, amely új energiákat adhat. A változás nem egyik napról a másikra jön, hiszen több mint 10 éve folyamatos és igen nehéz, úgynevezett jogharmonizációs elôkészületek folynak a csatlakozás érdekében. A népszavazás pecsét lesz, hitelesítés. A csütörtöki lapokban jelent meg a három legmagasabb magyar közjogi méltóság közös levele a mai, szombati döntéssel kapcsolatban. Az utolsó bekezdést idézem: Kedves Honfitársaink! Ezer éve élünk Európában. Mindig arra törekedtünk, hogy az itt született gondolatokat befogadjuk, és magunk is a lehetô legtöbbet nyújtsuk Európának. Szent István óta ez vezérelt bennünket. Amennyiben a nemzet a csatlakozás mellett dönt, ezt az ezeréves hagyományt erôsíti. Kívánjuk, hogy mindenki élje át a választás örömét! Örömünk is legyen miként a hazánk közös és európai. Mádl Ferenc köztársasági elnök, Medgyessy Péter miniszterelnök, Szili Katalin, az Országgyûlés elnöke.
Ránki Júliát hallották Európából.

Kossuth-díjak / 2003 Március 22

Amikor egy hete, március 15-én, épp ezekben az órákban, a Parlamentben Mádl Ferenc köztársasági elnök átadta a Kossuth és Széchenyi díjakat, Budapesten sütött a nap, pont úgy, mint most. Elôzô nap még gyengén havazott és mindenki féltette a nagy nemzeti ünnep szabadtéri rendezvényeit. Ám végül a dolgok jól alakultak. Az Európai Unióhoz való csatlakozás népszerûsítésére a Dunán felállított ponton hídon ezrek sétáltak át a Batthyány tér és a Kossuth tér között. Számuk összesen négyszázezerre volt tehetô a rendezvény végén, múlt vasárnap este. Hogy a frissen kitüntettek is átsétáltak-e a bal és a jobb part között, nem tudni, a díjak azonban ugyanezt a törekvést fejezték ki a magyar kulturális életet belülrôl jól ismerôk számára. Rövid beszámolómban persze kerülni fogom a politikai hovatartozások emlegetését, de tény, hogy a szakmai szervezetek kitettek magukért a jelölésekkor. Ennek azért van jelentôsége, mert ebben az évben újra ôk és nem a politika döntötte el a díjazottak névsorát.
Elsôként Mádl Ferenc Kertész Imrét tüntette ki, igaz távollétében: a Nobel-díjas és Kossuth-díjas író a legmagasabb állami kitüntetést, a Magyar Köztársasági Érdemrend polgári tagozatának nagykeresztjét kapta életmûve elismeréseként;
Kossuth-díjat kapott a szintén világnagyságként ünnepelt, most 80 esztendôs Ligeti György zeneszerzô, aki az utóbbi évtizedben rendszeres vendége a magyar zenei életnek és mûvei sorra jelennek meg CD-n is különbözô kiadóknál, most azonban nem tudott itt lenni. Jelen volt viszont a Parlamentben egy másik világhírû magyar férfi, a Párizsban élô Fejtô Ferenc, aki Széchenyi-díjat kapott, "a magyar és a francia kapcsolatok fejlesztésében - különösen a hazai kultúra képviseletében és megismertetésében végzett kiemelkedô irodalmi munkásságáért és közéleti szerepvállalásáért".
A világ által jelenleg legjelentôsebbnek tartott magyar filmrendezô, Tarr Béla is átvehette a legnagyobb állami elismerést. Alkotásait az elmúlt években sorozatokban is nagy sikerrel vetítették többek között az Amerikai Egyesült Államokban, Olaszországban, Izraelben, Kanadában, jelenleg Franciaországban ünneplik a filmbarátok. A kitüntetés után azt mondta, hogy
az elismerés nem változtatja meg, nem befolyásolja majd a napi munkáját, mert "amikor legközelebb a kamerák mögé áll, semmiben sem fog segíteni a Kossuth-díj". Tény, hogy új filmjét ôsszel kezdi forgatni Korzikán.
Kállai Kiss Ernô klarinétos is Kossuth díjat kapott. "A díj a roma kultúra és az egész cigányság elismerése is" mondta a világhírû mûvész, aki fiával most a Margitszigeten, a Nagyszálló éttermében játszik, unokái pedig klasszikus zenei pályára készülnek.
A kitüntetett nôk között van Janikovszky Éva, a Móra Kiadó nyugalmazott foszerkesztôje a felnôtt- és gyermekolvasókat egyaránt megszólító, egyéni hangú írónô, aki nem is akarta elhinni, hogy munkáját ilyen magas rangú díjjal ismerik el hivatalosan is.
Kalmár Magda operaénekes, a Magyar Állami Operaház magánénekese szintén a meglepett boldogok közé sorolja magát, mert évek óta ott volt a Kossuth-díjra felterjesztettek között.
A Magyar Köztársasági Érdemrend polgári tagozata középkeresztje kitüntetést kapta dr. Gönczöl Katalin, aki az elsô ombudsman volt Magyarországon, ahogy akkor mondtuk, ombudsnô. A ma miniszteri biztosként dolgozó, rendkívül népszerû professzorasszony a demokratikus és szolidáris társadalom, valamint a jogbiztonság megteremtése érdekében végzett tudományos tevékenységéért kapta az elismerést.
Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (polgári tagozata ) kitüntetést adományozták többek között dr. Makai Ödönné, József Etelkának, a József Attila hagyaték ôrzôjének, gondozójának József Attila testvérének, 100. születésnapja alkalmából; Tordai Péternek, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége elnökének a magyarországi zsidóságért végzett áldozatos tevékenysége elismeréseként;
és a fiatalabb generációból a sakkválogatottnak, közöttük Polgár Juditnak, a Magyar Sakkválogatott tagjának, nemzetközi nagymesternek. Lovagkereszttel tüntették a papáját, dr. Polgár Lászlót, a magyar sakksportban végzett felbecsülhetetlen edzôi, menedzseri és pedagógiai munkája elismeréseként.
Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal (polgári tagozata )kitüntetést kapott például Hubay Miklós Kossuth-díjas író, Konrád György Kossuth-díjas író, társadalomkutató, irodalmi életmûve elismeréseként. Széchenyi díjas lett dr. Kemény István, a magyarországi szegénység- és a cigányság helyzetének feltárását szolgáló kutatásaiért.
Széchenyi-díjas lett Csányi Vilmos etológus is, akinek kutatásai és írásai a nagyközönség számára közel hozták az állatok viselkedésének titkait, és aki most az emberek viselkedését tanulmányozza, mert ahogyan a rá jellemzô szarkasztikus stílusban mondta: Kedvenc állatom az ember.
Kossuth-díjas lett Presser Gábor zeneszerzô, akit aligha kell hallgatóinknak bemutatni. Ugyancsak ismerhetik Marton Lászlót, a Vígszínház igazgatóját, aki Torontóban is gyakran megfordul. Bálint András is Kossuth-díjat kapott, nemcsak színészi, hanem társulat építô munkájáért is, hiszen a csöpp Radnóti Színház egyike a legjobbaknak Magyarországon.
Feltûnô, hogy a filmes szakmából számos olyan rendezô kapott most Balázs Béla díjat, aki munkájával vihart kavart: Dettre Gábor, Kamondi Zoltán és Mundruczó Kornél van a kitüntetettek között.
Beszámolómban nem említhettem mindenkit, természetesen sokkal többen vannak és nemcsak írók, filmesek, színházi emberek, zenészek, hanem orvosok, mérnökök, természettudósok is. Igyekeztem azokat kiválasztani, akiket hallgatóink is ismerhetnek, így a kitüntetésük híre Önöknek is öröm és büszkeség lehet.
Ránki Júliát hallották Budapestrôl.

Gerbeaud, Rotschild, Honthy / 2003 Március 1

Vannak dolgok, amelyek nélkül Budapest, sôt Magyarország nem lenne az, ami. Három évforduló is volt február végén, amelyekrôl épp ez juthat eszünkbe: 145 éves a Gerbeaud, 125 éve született Honthy Hanna és 100 esztendôs lett volna Rotschild Klára. Csupa nosztalgia.
A 145 éves pompás belvárosi cukrászda története egy idôben viharos volt, de ma a hagyományoknak megfelelôen édesek a krémek, elegáns a környezet és titkos a receptek egy része. A jövôre figyelve pedig Eu-konform az új Gerbeaud-torta.
Minden Kugler Henrikkel kezdôdött, még 1858-ban, amikor cukrászdát nyitott a mai József nádor téren. Nála volt a legjobb a társaság, és a tea. Nála szolgáltak föl Pesten elôször fagylaltot a nyári melegben. Likôrjei, bonbonjai, mignonjai vonzották az embereket. Idôsödvén, utódját keresve Kugler Henrik 1882-ban Párizsban találkozott egy fiatal svájci cukrásszal, bizonyos Emil Gerbeaud-val, aki rövidesen Pestre jött és közösen folytatták a mesterséget az akkori Gizella téren álló, már igen jól ismert kávéházban. Rövidesen Emil Gerbeaud lett a tulajdonos, aki mindössze 30 esztendôs volt ekkor. Fiatalon, nagy szakértelemmel, oldalán francia csokoládégyártó családból származó feleségével 10 év alatt világhírûvé tette a pesti cukrászdát. Kuglernál ült Liszt Ferenc és Deák, Gerbeaud-tól vásárolt Vilmos Császár és Viktória királynô. A vendégkönyvben ott olvasható Josephine Baker és Diana hercegnô neve is, mostanában pedig Madonna, Bo Derek Eddy Murphy, sôt maga Brad Pitt és Antonio Banderas is itt édesítette meg az életét a sehol másutt nem ízlelhetô süteményekkel. Szájhagyomány terjeszti a Gerbeaud hírét a szó legszorosabb értelmében. Hiszen például a konyakmeggy is Gerbeaud találmány.
Ki mindenki jön el a Gerbeaud-ba, azt egyetlen vendégkönyv sem tarthatja számon. Valakirôl azonban külön is szót kell itt ejtenünk: ô volt az utolsó igazi Gerbeaud, akinek mozgalmas élete a XX. századi magyar történelem foglalata. Gerbeaud Emilnek öt lánya volt és számtalan unokája között is csak két fiú. Közülük Radosza Kálmán lett az, aki a régi nevet fölvéve Párizson át Dél-Amerikába emigrált a második világháború után, ahol cukrászdát nyitott, majd hûtôgép kereskedôként beutazta ismét a fél világot, hogy végül közel a kilencvenhez, még mindig fess férfiként visszatérjen Pestre. ’ volt az, akinek köszönhetôen a Vörösmarty cukrászda 1984-tôl ismét Gerbeaud lehetett. A nagypapa cukrászdájában nagy szeretettel fogadták utolsó éveiben, amikor jókedvûen, derûsen, harmadik feleségével kéz a kézben elüldögélt a teraszon és gyönyörködött a pesti forgatag látványában. Mindig csak kávét és ásványvizet kért, a süteményeket sosem kóstolta meg. Boldogan és megnyugodva, néhány évvel hazatérése után halt meg Gerbeaud Kálmán. Szerencsére elmesélt mindent, amit csak ô tudhatott.
Nem ilyen egyszerû a helyzet a két másik legendával kapcsolatosan. Rotschild Klára híres Váci utcai szalonjának titkait még nem gyûjtötte össze senki. Ma még van néhány idôs néni, directricei és egykori szabászai, no meg pár manöken, akik mesélhetnének. A ruha és a kifutók divatja múlandó, és ugyan hová lettek a szocialista tábor politikai vezetôi, akiknek dámaként viselkedô feleségei apró intrikáikkal szórakoztatták a befolyásos Clara szalon tragikus sorsú vezetôjét, aki - minden híreszteléssel ellentétben - nem volt maszek, hanem állami boltvezetô.
Az lett volna az igazi, ha valaki jelen van, amikor Honthy Hanna toalettjét készítik a Clara szalonban! Csakhogy akkoriban a társasági és pletykalapok, bulvárújságok még nem léteztek nálunk. Honthy Hanna emlékét is a színháztörténet ôrzi, esetleg néhány filmfelvétel és lemez. Meg persze egy bizonyos korosztály, amelynek tagjai egyre kevesebben vannak. A fiatalok nem ismerik sem a világszerte magyar specialitásnak tartott operett utolérhetetlen nagyasszonyát, sem az egykori felsô tízezer vörös divatdiktátorát. A Gerbeaud-t is inkább hírbôl, meg a nevét viselô süteményrôl. Azt viszont nem a névadó pultjánál vásárolják. Ennyit a nosztalgiáról, ami magyar és a miénk.
Ránki Júliát hallották Budapestrôl.

34. Filmszemle / 2003 Február 8

Volt nagy botrány, nagy remekmû 2001-ben, nem volt egyik sem 2002-ben és kis botrány, ohne remekmû van 2003-ban. A 34. magyar filmszemlérôl ennél sokkal nyersebben szólt a zsûri elnöke, Radnóti Sándor egyetemi tanár, amikor ezt mondta: ez egy lázálom volt, majd szót sem ejtett a fôdíjas Gothár Péter rendezte, Magyar szépség címû filmrôl, hanem két fiatal produkciót méltatott inkább. A hivatalos, elsôsorban tv-híradókban közzétett verziók szerint az idei filmszemle nagy siker volt, rekord nézôszámmal, korban és színvonalban kiegyenlített mezônnyel. Aki kicsit többre volt kíváncsi, az megtudhatta, hogy eddig példátlan módon, volt egy rendezô, aki nem adta be a derekát a szemlére legyen kész kényszerének és így a nagy érdeklôdéssel várt Hajdu Szabolcs rendezte Tamara kimaradt. Maga a fôdíjas Gothár mû hanghibás volt és az utolsó pillanatban érkezett meg a vetítésre, és anélkül játszották le, hogy a stáb tagjai megkapták volna a munkájukért járó pénzt. A más produkciókat is érintô tény nem maradt titokban, mert a rendezô a fôdíj átvételekor elmondta a színpadról, hadd hallja mindenki. Voltak filmek, amelyek kis híján a laborban, vagy a vágás más helyszínén ragadtak, mert nem volt rendezve a számla, vagy csak telefonon lehetett igazolni az anyagi háttér meglétét. Mindezek ismeretében talán több mint jelzés értékû a miniszterelnök részvétele a megnyitón majd a díjkiosztón is. Ennek magyarázata, hogy a filmszakma végre megállapodott önmagával és a kulturális miniszterrel is, és a két éve még reménytelennek tûnô filmtörvény tervezetét elfogadhatónak tartják a felek, a kialakult szöveg lehetôvé teszi a magántôke beáramlását, anélkül, hogy veszélyeztetné a filmjogokat. A miniszterelnök tehát nyugodtan ígérhetett 10 milliárdot a magyar filmre az elkövetkezô 3 évben, miközben garantálta a mûvészek függetlenségét is. Nagy lépés ez a szakma és a közönség szemében, mert mindenki ismeri a tavalyi Hídember és Bánk bán botrány. Ha akarta volna, se felejthette el senki, mert ezeket sem lehet kivonni a szabályok alól: a 34. filmszemle katalógusában, mint versenyen kívüli, információs vetítés ott van mindkét udvari produkció és a Bánk bánnak akadtak is szép számmal nézôi. Erre a helyzetre, hogy a kormány filmet csináltasson, nem kerül sor többé, ígérték a politikusok, és azzal adtak hangsúlyt a bejelentésnek, hogy a Kertész Imre Nobel díjas regényébôl készülô Sorstalanság címû filmre külön keretet létesítettek, a filmes pénztôl függetlenül.
Nem minden tanulság nélkül való az idei szemlefilmek költségeinek tanulmányozása. A legkevesebb pénzbôl, mindössze 12 millió Ft-ból készült az elsôfilmes díjjal és a Diákzsûri díjával kitüntetett, a berlini Filmszemlére is mehívott, nem diplomás rendezô Fliegauf Benedek által jegyzett, Fergeteg címû mozi. A legdrágább a Hídember volt, 2,4 millárdért, ami mindenkit meglepett, mert eddig kisebb összeg forgott közszájon. Mindez semmit nem igazol se pro, se kontra. A két szélsô pénz-érték a mûvészi értékrôl semmit nem árul el. Sem ilyenkor, a szemlén, sem kezdetben, a forgatókönyvi állapotban, amikor az alkotók pénzért folyamodnak. A tavalyi 24 filmbôl a közönség a Valami Amerikát szerette a legjobban, több mint 500 ezren látták. Ehhez képest volt olyan film is, mait mindössze 6000 nézô látott. Hogy az idén prezentált 29 játékfilmbôl melyik lesz siker, arra már most lehet tippelni, mert Jancsó Miklós szintén versenyen kívül vetített, Kelj fel komám, ne aludjál címû újabb munkáját a szemle alatt máris több ezren látták és a csütörtöki hivatalos mozi bemutatón pótszékeket kellett betenni a Puskin nézôterére. Itt van ezenkívül egy újabb sikergyanús, bár kommersz kategóriában induló történet, amelyet egy eddig producerként mûködô fiatalember rendezett Szent Iván napja címmel. Témája a ma Magyarországon a legtöbb kultúrvihart kiváltó valóságshow-k és a kereskedelmi televíziók világa. Máris megbukott az egy hónapja a mozik mûsorán szereplô, Szerelemtôl sújtva címû, Sas Tamás rendezte, formailag nagyon különös film, ahol mindvégig egyetlen fiatal színésznôt látni a vásznon, akinek környezetébôl csak a hangok jutnak el a nézôhöz. A Presszóval híressé és kedveltté vált rendezô újabb próbálkozásának operatôre a sok év után újra itthon alkotó Ragályi Elemér volt. Ugyancsak ô fényképezte a Rózsa énekei címû, a budapesti zsidóság második világháborús életét felidézô filmet, amely a legjobb forgatókönyv díját kapta, ám hiába. Az elsô munkájával jelentkezô, eddig színházi darabjairól ismert szerzô, Szilágyi Andor, aki egyben a rendezô is volt, nem vette át a díjat.
A játékfilmesekhez képest sikeresebbek a dokumentumosok. Az elsô díjat ismét Almási Tamás kapta, akinek tavalyi kirobbanó sikerû Sejtjeink címû produkciója versenyben van az Oscar-jelölésért, és itthon is óriási elismerésre tett szert a televíziós vetítéseknek köszönhetôen. Most két alföldi család sorsának párhuzamos történetét filmezte le, Az út vége címmel, a mûfaj iskola példáját nyújtva. Nagy fejlemény, hogy civil kezdeményezésre az egyik budapesti art mozi kistermét állandó dokumentumfilmes helynek alakítják ki, és talán lesz némi változás a közszolgálati televízióknál is az ilyen munkák bemutatásával kapcsolatban.
A szemle kétségkívül legboldogabb embere Fazekas Csaba, elsôfilmes rendezô, akinek Boldog születésnapot! címû filmje hét különbözô díjat kapott. Hogy a közönség is boldog lesz-e vele, arról a maga idején beszámolok majd, mert ezt a filmet sajnos nem sikerült megnéznem.
Ránki Júliát hallották Budapestrôl.

2002 - összefoglaló / 2003 Január 18

Kedves hallgatóim talán nem bánják, ha az évet a 2002-re való visszatekintéssel kezdem. Emlékeznek még kié volt a 2001-es év? Azé a lottózóé, aki nyert több mint 1 milliárd forintot, amelyért hónapokig nem jelentkezett. És kié volt a 2002-es? Képzeljék, ugyancsak egy lottózóé, aki most már 3 milliárdot kapott. Ma, amikor már 3 hete 2003-t írunk, végre nemcsak kósza hír terjeng arról, hogy valaki jelentkezett a vagyonért. Péntek este bejelentették hivatalosan, hogy a pénzt már átutalták egy magyar házaspárnak, akik egy nyugat-dunántúli városkában, éppen átutazóban vásárolták a szelvényt. Megnyugodhatunk. De nem Magyarországon lennénk, ha a decemberi húzást nem követte volna azonnal néhány internetes próbálkozás hamis szelvényekkel.
Tekintve, politikával budapesti tudósításaimban nem untatom Önöket, most is csak rövid leszek, ám elkerülhetetlenül itt van a tény: 2002 a parlamenti választások éve is volt, amikor az elôzô kormány ellenzéke nyert, amibôl azután számos izgalmas következmény adódott, de csak májustól. Elôtte szinte kulturális paradicsomnak tûnt a mi kis hazánk: február 24-én megnyílt a Terror Háza Múzeum, amelyet tízezrek avattak föl az Andrássy úton várakozva. Márciusban megnyílt a Nemzeti Színház, az Ember Tragédiájának botrányoktól sem mentes elôadásával. Áprilisban felavatták az Uránia Nemzeti Filmszínházat, ahol a független fiatal filmesek röplapokkal tiltakoztak a polgári kormány klientura építô kultúrpolitikája ellen. A Hídember címû Széchenyi film májusi bemutatóján még nem volt bizonyos, hogy az utolsó presztizsfilm pereg, mert egy héttel késôbb volt a választások második fordulója. Azt sem lehetett sejteni, hogy a méregdrága mozi teteje beázik és gépészete nem bír ki egy három órás filmet egyhuzamban. Áprilisban sikerült átadni a budai Sándor palotát, ahová Orbán Viktor miniszterelnök szeretett volna beköltözni, hogy a következô 4 évben onnan irányítsa az országos politikát. Ezzel szemben ehéten Mádl Ferenc államelnök kezdte meg a költözködést. Ezzel véget is ért a szabad látogatás az 5000m2-es luxusépületben, mert mostantól csak kivételes alkalmakkor lesz nyitva a nagyközönség elôtt. Május elején új elnöke lett a Magyar Tudományos Akadémiának, Vizy E. Szilveszter nemzetközi hírû agykutató személyében, akinek gyorsan sikerült elérnie, hogy a magyar tudósok és kutatók valamivel nagyobb anyagi megbecsülést kapjanak a magyar államtól. A májusi választások utáni helyzet kommentáláshoz már nem volt velünk a legbölcsebb humorista, Hofi Géza. Pedig milyen nagy szükség lett volna rá, hiszen a politikait is felülmúló irodalmi izgalom ideje volt a tavasz: Esterházy Péter Javított kiadás címû regénye, amelyben édesapja ügynökmúltjáról számolt be. Példátlan példányszámot és rég nem olvasott cikkdömpinget indítva el ezzel, abban a hiszemben, hogy az év könyve máris megvan. De ebben mindenki tévedett. Jóllehet nem volt semmiféle kimutatható összefüggés a dolgok mögött, az Esterházy vallomás idôzítése mégis felért egy görög sorstragédiával: egy hónapon belül két, egymással ellentétes párthoz tartozó prominens politikus kellett szembesüljön a feltáratlan múlttal: Pokorny Zoltán és Medgyessy Péter. És miközben a politika cseppet sem kímélte a mindennapokat, a kultúra és a mûvészet emberei szokásainknak megfelelôen próbálták a nyarat a szép, értékes, maradandó élmények évadává tenni. Ismét volt például Pécsi Színházi Találkozó, ahol elástuk a politikai csatabárdot, de mindhiába, mert a kulturális miniszter közben Pesten megtette barátját a Nemzeti igazgatójának igaz csak egy hétre. A mediterrán városba összesereglett mûvészek Orbán Ottó, a bölcs és örök költô emléke elôtt tisztelegtek, és volt legalább két óra, amikor mindenki megpihent a verseket hallgatva. A következô hónapban, júliusban egy másik nagy nevû poéta, Faludy György azzal hozta izgalomba a mûvelt közönséget, hogy feleségül vette egy szintén verselô, 27 éves rajongóját. E frigy késôbb leginkább az igen prózai lakásügyekben lett hosszan téma. Augusztusban dunai árvíz mosta el a Alkotmányünnepi tûzijátékot, de a Tisza jól vizsgázott és a júliusi szegedi Európa bajnokság után Sevillában újabb aranyakat kaptak a magyar kajak-kenus lányok. Ismét volt Diáksziget, amelynek fôhôse lett a sárgapacni kistehén, aki nagyon jól érezte magát a fa tetején, decemberre pedig megújult és azt énekelte, hogy ô nem lesz karácsonyi dísz a fán. De ne szaladjunk ennyire elôre: az ôsz újabb politikai izgalmakat hozott a helyhatósági választásokkal, a sikertelen tv-elnöki pályázatokkal, és egy könyvvel, amit egész nyáron mindenki olvasott, és hónapokon át vezette a sikerlistát: ez volt az Állítsátok meg Terézanyut! címû kortárs lektür egy értelmiségi, harmincas szingli lányról, afféle magyar Brigit Jonesról. Már megelôzte Márait és Esterházyt és a szakemberek szinte felnôtt- Harry Potter jelenségrôl kezdtek volna beszélni, amikor október 10-én berobbant a valódi világra szóló siker: Kertész Imre irodalmi Nobel díja. Két hónap alatt 200 ezer példány fogyott el a Sorstalanságból. A holocaust és antiszemitizmus témától ismét, ezévben másodszor önvizsgálatra késztetett magyar társadalom azonban másfajta valóságra éhezett: a nagy számok bûvöletének évadja októberben kezdôdött és tart folyamatosan: 3-4 millió nézôje van a két kereskedelmi csatornán futó reality show-knak. De félre bú, a fiatalok megszerzésére indított, mindent elmosó paláver sem feledtetheti, hogy az év utolsó napjaiban egy magyar fiatalember, bizonyos Pálfi György Hukkle címû filmje az Európai Filmakadémiától a legjobb elsôfilmesnek járó díjat kapta, míg Almási Tamás Sejtjeink címû dokumentumfilmjének amerikai fogadtatása esélyt ad az Oscar jelöltek közé való bekerülésre. Egy fiatal magyar színtársulat, a Krétakör Párizsban arat sikereket, Eötvös Péter világhírû karmester és zeneszerzô mûveit kiadta egy magyar lemezcég, Schiff András
ismét Budapesten koncertezett és így tovább. Minden jó, ha a vége jó és máris itt az új év. Ránki Júliát hallották Budapestrôl.

Az Operaház fantomjai / 2002 December 14

Nagyüzem volt a zenei újságírók számára ezen a hétvégén Budapesten. A szokásos karácsonyi könnyûzenei lemezbemutatók és koncertek helyett valódi eseményekrôl tudósíthattak: kinevezték a következô négy évre a Magyar Állami Operaház intendánsát, aki nem más, mint Szinetár Miklós, és közzétették hosszas válogatás után az Operaház fantomja címû világhírû musical Madách Színházbeli magyar elôadásának szereposztását.
Hallgatóimnak immár negyedik alkalommal van szerencsém az Andrássy úti Dalszínház ügyeirôl beszámolhatni. Legutóbb július végén volt olyan ok, amely nem a korszerû operajáték, hanem a hagyományos játszmák miatt hívta fel a figyelmet a budapesti Operára. Akkor a kulturális miniszter menesztette a pályázattal kiválasztott, de egy éves munkájukkal óriási ellenállást kiváltó vezetôket és a társulati nyomásnak engedve felkérte Szinetár Miklóst, hogy lássa el a fôigazgatói teendôket december 31-ig. Az októberben kiírt újabb intendánsi pályázatra négyen jelentkeztek, köztük maga a megbízott fônök aki, mint emlékeznek, korábban már volt igazgatója az intézménynek , mellette egy súlytalan, egy névtelen, valamint egy súlyos és egyben neves egyéniség, a világhírû operaénekesnô, Marton Éva, aki férjével, egyben menedzserével, Marton Zoltánnal közösen képzelte el az Opera vezetését. Ez váratlan fordulat volt és valószínûleg nem kevés fejtörést okozott a 12 tagú szakmai bírálóbizottságnak. Különösen akkor, amikor 30 éve külföldön dolgozó és így a nemzetközi vezetôi munkamódszerekhez szokott Marton házaspár megpróbált tiltakozni a zsûri összetétele ellen, amelyben a Szinetár iránt hûségnyilatkozattal elkötelezett operaházi vezetôk kaptak helyet egyharmad arányban. A felszólamlás a várt döntés idôpontjához képest késôn érkezett, de valószínûleg nemcsak ezért volt teljesen hatástalan. A végeredmény ugyanis 10-2 arányban született Szinetár javára. Tekintve, hogy a pályázat szövege nem nyilvános, csak a lapokban megjelent részletekbôl látható, hogy a két aspiráns elképzelései miben hasonlítottak egymásra. Feltûnô, hogy mindketten a fiatalok mûfajbarát kiszolgálását tekintik fô céljuknak, mind a közönség, mind a mûvészek oldalán. Emellett Marton Éva helyet adott volna az operai kísérletezésnek, és gondoskodott volna a fiatal énekes tehetségek külföldi szereplését méltányoló itthoni szerepeltetésérôl, továbbá változatos rendezôi gárda foglalkoztatásáról. Ezzel egy idôben, lemondott volna arról, hogy színpadra lépjen Budapesten. Az a bevallott szándék, hogy férje legyen a helyettese, valószínûleg gyenge pontja volt a pályázatnak, amelyet a zsûri egyetlen zenetörténész tagja és egy, a mûvésznôvel igen jó szakmai kapcsolatokat ápoló miskolci karmester támogatott. Marton Zoltán eredetileg orvos volt, de jó évtizede már, hogy világhírû felesége menedzsereként ismert a szakmában. Érdekes helyzet lesz, amikor Szinetár Miklós tárgyalni fog vele Marton Éva vendégjátékáról mert elsô nyilatkozatában azt ígérte, hogy megkérdezi, milyen szerepben szeretne fellépni Budapesten. Utoljára egyébként idén nyáron, Miskolcon tartott igen nagy visszhangot kiváltó kurzust fiatal énekeseknek, legközelebb pedig dalestet ad a Magyar Rádió Márványtermében a világ öt operadívája között számon tartott Marton Éva. És bemutatásra vár a Bánk bán film, amelyben Gertrudist alakította.
Szinetár nyáron még azt mondta, nem tudja, pályázik-e majd az opera intendánsi tisztségére. Akkor élesen ellenezte a fôigazgatói és a fôzeneigazgatói poszt szétválasztását, most viszont még a pályázat kiírása elôtt megnevezte a leendô fôzeneigazgatót, aki nem más lenne, mint a jelenlegi tanácsadó, egykor maga is direktor, civilben zeneszerzô, Petrovics Emil. Máris van tehát egy ügyrendi bomba a rendszerben, és nem ez az egyetlen. A balett igazgató a helyén marad, de nem lesz kéttagozatú a színház, az eddigi mûvészeti titkárból ügyvezetô igazgató lesz. Szinetár nem törekszik alapvetô változtatásokra, fô erénye finoman szólva a kiegyensúlyozottság, míg Marton Éva vérfrissítést, korszerûsítést ígért. Az ügy súlyát mi sem jellemzi jobban, minthogy a legnagyobb példányszámú napilap a belpolitikai tudósítások oldalán hozta a döntésrôl szóló hírt és még vezércikket is szentelt a témának, Operacsont címmel. Nyilvánvaló, hogy az Operaházban az a hangulat uralkodik, ami a legnagyobb költségvetésû és egyben legkonzervatívabb magyar kulturális intézmény esetében nem meglepô: jobb ma egy kiismert, bár kétségkívül ódivatú fônök, mint megint valami bizonytalan reformer. Ha ehhez hozzászámoljuk Szinetár és Petrovics életkorát mindketten hetvenen felül vannak, éppúgy, mint a kulturális miniszter, Görgey Gábor könnyen beláthatjuk a magyar operajátszás jövôjét. Talán megbocsátják nekem, ha egy szójátékkal búcsúzom: az az érzésem, hogy az operaház fantomja nemcsak a nagykörúti Madách Színházban lesz mûsoron, hanem a Magyar Állami Operaházban is.
Ránki Júliát hallották Budapestrôl.

Rostás Mihály mesemondó / 2002 November 23

Amikor október végén a Romapage és a Roma Sajtóközpont megírta, hogy meghalt 65 esztendôs korában Rostás Mihály, kevesen tudták, ki volt ô. A roma mesemondót 1979-ben Gyarmathy Lívia Koportos címû filmjének fôszerepében csodálta meg a világ, meséit a Ciganisztikai Tanulmányokban tették közzé elôször. A magyarországi oláh cigány közösség mûvelt tagjai többé-kevésbé személyes ismerôsükként gyászolták Rostás Mihályt, akinek élet története önmagában is XX. századi mese. Valamikor a hetvenes években egy fiatal népzenekutató lány úgy gondolta, nem kell neki vidékre utaznia ahhoz, hogy cigány dalokat találjon, elegendô, ha elmegy a nagy budapesti építkezésekre, ahol a legtöbb szabolcsi szegény ember dolgozik. Jól számított, sôt. Az egyik férfi ugyanis azt állította magáról, hogy ô bizony nem tud énekelni. Ez eléggé meglepô volt egy roma esetében, ám némi szuttyongatás után olyan kincs került elô, ami magát a kérdezôt is meglepte: modern magyar cigánymesék, pontosabban népmesék kerültek Kovalcsik Katalin népzenekutató magnójára. Így fedezte föl a tudomány Rostás Mihályt, aki elôször vonakodva, majd egyre szívesebben mondta el a fejébôl kipattant történeteket. Ezekben a mesékben, amelyeket annak idején a munkásszállón és a fekete vonaton hazafelé vezetô úton mondták egymásnak az emberek, a szegények és elnyomottak mindig gyôzedelmeskedtek a gazdagok és a hatalmasok felett.
A cigány segédmunkások számára a kubikus munka, az árokásás és más, igen kemény és rosszul fizetett fizikai munka helyett bármilyen más, jobb körülmény elérése éppoly tünemény számba ment, mint az, hogy a legkisebb fiúból király legyen. Ráadásul ezek az emberek saját környezetüktôl, családjuktól elszakítva éltek a számukra teljesen idegen nagyvárosban, ahol a népmesékben szokásos szerencse és furfang kevés volt a boldoguláshoz, hiszen lépten nyomon azt tapasztalták, hogy a tanult emberek világába kell bekerülni ahhoz, hogy boldogulni lehessen. Mivel pedig a korabeli társadalmi kánon azt hirdette, hogy az iskola a legrongyosabbaknak is elérhetô, a mesék arról szólnak, hogy abból lehet király, aki a tanulás óriási feladatával meg tud birkózni. Igen tanulságos az a kép, amit magukról festenek a cigányok ezekben a mesékben. Rostás Mihály az észak-keleti oláh cigány közösség hagyományait építette be történeteibe, és ezeket egészítette ki a nagyvárosban szerzett keserû tapasztalataival, kivéve kettôt: a segédmunkás létet és az iskolai kudarcot. A többségében írástudatlan, vagy korábban csak néhány osztályt végzett cigányemberek szinte semmit nem tudtak a magyar iskola rendszerrôl, az oktatási szokásokról. Az ô kultúrájuk elsôsorban szóbeli, amivel még a mai iskolarendszer sem tud sokat kezdeni, hát még a 30 évvel ezelôtti, amely az egyenlôsdi nevében kimondottan tagadta a másságból eredô hátrányok meglétét. A romák és cigányok mai magyarországi helyzetének megértését nagyban segítené, ha a többségi társadalom ismerné ezeket a meséket, amelyekben a tanulás, mint a felemelkedés kitüntetett módja szinte minden esetben megfogalmazódik.
Manapság a helyzet lassan, de biztatóan változik. A tempót bizonyos botrányok gyorsítják és tisztázzák: nem szeretném most részletezni a tanév kezdésekor kirobbant úgy nevezett jászladányi ügyet, aholis a községben saját csemetéik számára alapítványi iskolát akartak nyitni a cigánygyerekek elkülönítésére vágyó szülôk. Tény, hogy az Oktatási Minisztérium nagy eréllyel lépett föl a diszkriminatívnak tûnô kezdeményezéssel szemben, de nem zárta ki annak lehetôségét, hogy jövôre megnyíljon az alternatív iskola, amennyiben elfogadják a mindenki számára amúgy is ajánlott integrációs oktatási programot. E határozott intézkedés részben Mohácsi Viktóriának, annak a fiatalasszonynak köszönhetô, aki maga is a cigánysorról került iskolába annak idején és ma miniszteri biztosként dolgozik a hátrányos helyzetû gyerekek esélyeinek javításáért. A feladat óriási: ma egy cigány közösségbôl érkezô fiatalnak ötvenszer kevesebb az esélye arra, hogy érettségizzen, mint gádzsó társainak. Bár a cigánygyerekek többsége már elvégzi az általános iskolát, de ott életre szóló kudarcokat él át és csak kevesen képesek elfogadtatni magukat társaikkal és tanáraikkal. A magyar közoktatásban forgatott tankönyvek nem foglakoznak a legnagyobb kisebbség történelmével és kultúrájával, az általános iskolákban ma is többszáz cigányosztály mûködik, a pedagógusok nem kapnak semmilyen speciális képzést, hogy a másságból ne csak a hátrányokra, hanem a kiemelkedô tehetségre is figyelni tudjanak. A roma gyerekek oktatásához hiányoznak a megfelelô szakmai információk, tankönyvek, tantervek. Alig van kollégium a beilleszkedés segítésére, pedig az átmenet a faluszéli viskóból a városi iskolába csak így lehet sikeres. Nôtt az ösztöndíjban részesülôk száma, de nem nôtt a megszerezhetô összeg, és ez akkor is tarthatatlan, ha más európai országok adatai sem sokkal jobbak, mint a magyar statisztikák. A Mentsétek meg a gyermekeket! elnevezésû nemzetközi szervezet megállapítása szerint a legnépesebb európai etnikai kisebbség gyermekeinek egy harmada nem jár iskolába, másik harmaduk pedig kisegítôbe kerül.
A jelenlegi magyar kormány határozott törekvései ezt a tendenciát szeretnék megváltoztatni, amihez már a történelmi egyházak segítségét is kérték. Rostás Mihály meséiben csillagszemû hôsöknek nevezi azokat, akik tanulnak, és azt mondja róluk: ôk mindenre képesek. Mesébôl ritkán lesz valóság, de hinni kell bennük.
Ránki Júliát hallották Budapestrôl

Jordán Tamás a Nemzeti igazgatója / 2002 November 1

Újabb rossz elôjellel indult, de végül pozitívan zárult a Nemzeti Színház igazgatói posztjára kiírt pályázat. Ugyanis nyolc nappal a beadási határidô lejárta elôtt még egyetlen pályázat sem érkezett a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumához. Azután felgyorsultak az események és október 28-án bejelentették: hét pályázó közül Jordán Tamás lett a Nemzeti RT vezérigazgatója. Errôl szinte egyhangúan döntött a meghívott szaktekintélyekbôl és a szakmai szervezetek delegáltjaiból álló zsûri és javaslatukat elfogadva hozta nyilvánosságra a végeredményt a kulturális miniszter.
Lezárult, vagy elkezdôdött valami? A történet egy része szinte már a feledés homályába vész, de legalábbis hiányos az emlékezet. Egy budapesti rádió megpróbálta megszondázni az átlagembereket: alig tudták felidézni, mi vezetett a 98-as kormányváltás után az Erzsébet-téri alapoktól a Lágymányosi prérin magasodó színházig, amely viharos körülmények között megnyílt 2002 márciusában. Az elôzô, Báan Ferenc tervei szerint megkezdett építkezés egykori kormánybiztosa beismerte, hogy annak idején nem csikarták ki költségvetéstôl a szükséges pénzt. A végül Siklós Mária és Schwajda György által vezényelt építkezés, majd pedig a színház számára megállapított extra mûködési költség pénzügyi háttere máig tisztázásra vár. Jordán Tamás egy Nemzeti Színház nevû Részvénytársaság vezérigazgatója lett, ami azt jelenti, hogy nem köteles nyilvánosan számot adni a pénzköltésrôl. Pedig az adófizetôk forintjaiból gazdálkodik. Sok egyéb mellett ezt is meg szeretné változtatni az új helyzetben. Pályázata kezdettôl fogva a szakma támogatását élvezve vezette a listát, olvasható volt az interneten másokéval együtt és minden lehetséges helyen készséggel nyilatkozott is róla. Ebbôl származott is egy apró vihar, amikor az egyik kereskedelmi csatorna félreérthetô módon vágta meg és adta közre nyilatkozatát arról, hogy átalakítaná az épületet. Tény, hogy a pályázat elôre vetíti annak lehetôségét, hogy a mostani szabadtéri színjátszásra szolgáló teret üveggel befedve közösségi helyszínné tenné, kávéház, konferencia terem lenne ott, mivel ez hiányzik az épületbôl és így alvó színházként mûködhetne csak. Szabadtéren ott semmit nem lehet csinálni a nagy zaj miatt: erre jár a HÉV, a villamos, közel van a vasúti híd, a Duna. Az átépítés másik tétje a rossz akusztika megszüntetése és annak a kb. 100 helynek a kérdése, ahonnan nem élvezhetôek az elôadások. Ezekre egyébként nemrégiben a Vakok Szövetsége nyújtott be kérelmet, tehát lehet, hogy maradnak.
Jordán hosszú évek óta a belvárosi Merlin Színház igazgatója, ahol remekül egyesítette egy kulturális-szellemi találkozóhely és egy kamaraszínház szempontjait. Ezt az intézményt most egy fiatal rendezôre hagyományozza, aki továbbviszi a Merlinben meghonosodott angol színjátszást és fiatal Atlantis társulatot is. Nem válik meg ugyanakkor a két évvel ezelôtt kitalált és nagy sikert arató pécsi Országos Színházi Találkozó társigazgatói posztjától, sôt. A Pécsi Nemzeti Színház igazgatójával, Balikó Tamás színész-rendezôvel közösen nyerte el a Nemzeti vezetését. Errôl a nyári fesztiválról már beszámoltam Önöknek, így elegendô annyit mondanom, hogy az ott kialakított összmûvészeti sokszínûség az elôképe annak, ami fokozatosan az új Nemzetiben is várható, legalábbis a pályázat szerint. Állandó társulata lesz a színháznak, meghívott rendezôkkel fognak dolgozni. Feltûnô volt ebbôl a szempontból, hogy a legjobbnak tartott színházi vezetôk közül senki nem pályázott. A Katona József Színház, a Víg, a Radnóti meghatározó egyéniségei távolmaradtak. Valószínûleg azért, mert jól érzik magukat a saját falaik között és nem vágytak arra a hatalmas, és nem minden elemében pozitív kihívásra, aminek Jordán Tamás néz elébe. Akik pályáztak, azok között volt néhány szalmailag súlytalan próbálkozó és két elismert színházi vezetô, Márta István, aki nemcsak az Új Színházat jegyzi, hanem a híres Kapolcsi Fesztivált is, valamint Szûcs Miklós, aki három pesti miniszínház sikeres vezetôje évek óta. Ám az igazi választás nem ebben állt volna a zsûri számára, hanem abban, ha a magyar színjátszás fenegyereke, a Krétakör társulat vezetôje, Schilling Árpád is pályázott volna, mint ahogy errôl az elsô hírek szóltak. Csakhogy a harmincas évein innen lévô, a szakmában csak Süsü-ként becézett, egyébként lovagkereszttel kitüntetett rendezô és csapata közleményben tudatta: nem követik el azt a hibát, hogy pályázatukkal igazolják egy politikai kényszerbôl létrehozott színház létjogosultságát. Szerintük a lágymányosi ingatlant értékesíteni kell és a befolyt pénzbôl olyan játszóhelyeket létrehozni és támogatni, ahol minôségi színházi elôadások születnek. Érdemes tudni, hogy a Krétakör ma nem rendelkezik állandó próba- és játékhellyel Magyarországon, ennek ellenére olyan produkciókat hoznak létre évente, amelyek felkeltették egy francia szakember érdeklôdését és az így elnyert támogatással többet vannak külföldön, mint Budapesten, ahol október 23-án mutatták be az elmúlt 12 évrôl szóló, Hazám, hazám címû elôadásukat a Fôvárosi Nagycirkuszban.
Tény, hogy a Jordán Tamással készült interjúk közül egyik sem kérdezett rá a Krétakör vezetôjének nyilatkozatára. Volt egy provokatív stílusáról ismert újságíró, aki egy élô rádiómûsor vendégeként értékelte az ötletet, amivel azt érte el, hogy a jelenlévô pályázók között éktelen vita kerekedett, hiszen ôk épp ringbe szálltak a Nemzetiért. Márta István rá is csapta a stúdióajtót a társaságra. Ez a pályázati végeredmény kihirdetése elôtt történt a közszolgálati adón. Nem reménytelen talán mégsem a Nemzeti ügye, ha ennyi érzelem és indulat mozgatja a magyar színházi embereket.
Most már a munka jön. De ki is ez a Jordán Tamás, aki nemcsak a pályázata, hanem integrálni képes személyisége miatt is a legalkalmasabbnak tûnt az igazgatói posztra? Mérnöki diplomával a zsebében lett színész; az egykori, ma már legendás Egyetemi Színpadon láttam ôt elôször. 10 éve arra vállalkozott, hogy fejbôl elmondja József Attila valamennyi versét. Sikerült, film is ôrzi a hihetetlen teljesítményt. Ötleteirôl, szervezô készségérôl, csillapíthatatlan társasjáték szenvedélyérôl legendák keringenek, fejében egy szuper számítógép dolgozik. Ötvenes évein túl is csendes, kópés ugyanakkor szomorkás mosoly ül az arcán. Késôn fekszik, korán kel, kutyát sétáltatva pihen, idônként megpróbál leszokni a cigarettáról. Mindig kicsit rosszul öltözött figuráját többnyire fiatalok körében látni. Jordán Tamás 2003. január 1-jétôl kezdôdôen 5 éven át irányíthatja a Nemzeti Színházat.
Ránki Júliát hallották Budapestrôl.

Kertész Imre Nobel díja / 2002 Október 19

Október 10. óta a világon a legismertebb magyar: Kertész Imre, aki irodalmi Nobel díjat kapott. Esterházy Péter régi barátja és maga is esélyes e kitüntetésre úgy fogalmazott Örkényt idézve: magyarni annyit jelent, mint irodalmi Nobel díjat kapni. A felé áradó szeretetet személyesen is megtapasztalni és megköszönni Berlinbôl Budapestre érkezô Kertész Imre és felesége, Magda csütörtök óta állandó szereplôje az újságoknak, televízióknak és rádióknak. Korukat meghazudtoló frissességgel állják a riporterek rohamát, és elmondhatatlan örömmel fogadják , amikor az utcán felismerik ôket. Pénteken este az elôre eltervezett egy órányi dedikálás helyett kétszer annyi ideig állták az olvasók rohamát, ami annál inkább csodálatra méltó, hiszen az író keze beteg, dátumot, ajánló sorokat nem is tudott írni, csak a nevét kanyarintotta a könyvekbe. Magda asszony 20 percenként megmasszírozta a hátát és a karját. Az egyszerre több kötettel is érkezô, hosszú órás sorbaállást is vállaló ezernél több ember a hála és a köszönet szavain túl, egy-egy kis történettel is megörvendeztette Kertész Imrét: Svédországba, Dániába, Amerikába, Izraelbe küldjük a könyvet, az unokáimnak, a férjemnek szánom mondták többen is. Egy idôs hölgy azzal lepte meg az írót, hogy együtt dolgozott az édesanyjával, és nem kevesen ejtettek pár halk szót arról, hogy sorstárai voltak a náci uralom idején, maguk is holocaust túlélôk, idônként shalom-mal köszönt egy-egy ember. Magda asszony szemét egy idô után ellepte a könny: mennyi szeretet, nem is tudom, az idôsek vagy a fiatalok érdeklôdésének örüljek-e jobban, mondta zsebkendôt keresve.
A Magvetô kiadó folyamatosan nyomtatja a Sorstalanság címû regényt, amelyre a Nobel-díjat kapta Kertész Imre. Az auschwitzi haláltábort túlélô kamasz fiú önéletrajzi regényét a hatvanas években kezdte írni és 1975-ben fejezte be. 5000 példányban adták ki akkor, de visszhangtalan maradt. Tíz év múlva újra kiadták, majd 1993-ban ismét. A dedikáláskor feltûnt egy-egy a régebbi kiadásokból, de a többség az életmûsorozathoz tartozó, új példányokkal érkezett. Kertész Imre többi könyve nem kapható egy hete sehol. Ezeket is újra kiadják most. A magyarországi iskolákba pedig állami ajándékként érkezik majd a Sorstalanság egy-egy darabja. Arra a kérdésre, hogy voltaképpen hány esztendôs kortól ajánlaná könyvét a gyerekeknek, Kertész Imre azt mondta nekem, hogy bármikortól. Úgy érzi, hogy a gyerekek tisztán és nyitottan fogadják be a jó mûveket, és ha nem is értik azonnal minden sorát, a mondatok hatnak, beépülnek, késôbb pedig dolgozni kezdenek, mert az érzések nincsenek korhatárhoz kötve. Olyan ez, mondta, mint egy Beethoven szimfónia, hányszor hallja azt is egy gyerek, mire megérti. A Nemzeti alaptanterv módosítása révén a kötelezô olvasmányok listájára kerül a mû, amely ezzel nem egyszerûen csak olvasni való lesz. Az irodalmi értékeken felül, valami olyasmit fog elindítani, amivel a magyar társadalom az elmúlt hatvan évben képtelen volt megbirkózni: segít szembenézni az antiszemitizmussal, tudatosítja, hogy az a hatszázezer áldozat, akit a holocaustban elpusztítottak, a honfitársunk volt. A dedikáláskor valaki azt mondta az írónak: nagy örömet szerzett nekünk, magyaroknak! Én is az volnék. válaszolta Kertész Imre.
Egy hét alatt megtanulták a nevét az emberek. A taxi sofôrök éppúgy tudják, mint a fitness szalonban testépítéssel bajlódó izomagyúak. Ez a média más esetekben elátkozott szerepének pozitív oldala. Még a bulvár és pletykalapok is találtak a maguk szempontjai szerint alkalmas témát a Nobel-díjas íróval kapcsolatban, mégpedig a Sorstalanság hetvenes évekbeli sorsát, amikor a könyvraktárból fillérekért tudta megvenni az író az odasüllyesztett példányokat, no meg a Magda asszonnyal 10 esztendeje kötött házasság történetét. Valóban rendkívüli párt alkotnak ôk. Mindenütt együtt jelennek meg, állandóan egymás kezét fogják, és egy-egy ölelés, puszi is természetes a nagy nyilvánosság elôtt. Mit érne az egész, az én feleségem nélkül - mondta az író az ôt köszöntô magyar mûvészbarátok elôtt. És ugyanitt megidézte hálával és köszönettel elôzô, elhunyt feleségét, aki tanúja és támasza volt abban a három évtizedben, amíg szinte visszhangtalanul dolgozott.
Régi barátja, a vígjátékairól, bohózatairól jól ismert Kállai István azt mesélte, hogy a színházban mindig tudták, ha Kertész Imre a nézôtéren ült, mert harsány nevetése kihallatszott a többiek kacagása közül. Most visszajött a nevetés mondta az író, azóta, hogy megkaptam a díjat és érzem az emberek felém áradó szeretetét, ismét ugyanúgy tudok nevetni, mint régen. Ez a magyarázata azoknak a fotóknak, amelyek október 10 óta készültek a nevetô Nobel-díjasról. A protokoll mögött mindig adódnak személyes pillanatok, és mostanában mindenkinek van egy Kertész sztorija. Itt van rögtön az a bekiabáló ember, akit az egész világ hallhatott a tv-közvetítésnek köszönhetôen, amint a díj kihirdetésekor ezt rikkantotta a Svéd Királyi Akadémián: végre! Sokan azt hitték, valami lelkes magyar az illetô, de nem. Az írót is érdekelte, hát rákérdezett és a válasz eléggé mulatságos: állítólag ez minden alkalommal így történik, mert az illetônek az a szokása, hogy a bejelentést ilyen módon nyugtázza. Tekintettel a Nobel-díj 100 évesnél régebbi történetére, kérdés, mennyi idôs lehet az önkéntes és lelkes kommentátor.
A magam személyes története kicsit csöndesebb: a pénteki dedikáláskor több, elôre odakészített tollal is próbálkozott Kertész Imre, de a szép, elegáns ezüst és arany íróeszközök sorra csôdöt mondtak. Most elmondhatom, hogy sokat látott, agyonhasznált golyóstollam segítette ki ôt a helyzetbôl és az a megtiszteltetés ért, hogy elfogadta tôlem emlékbe. Kaptam egy mosolyt is cserébe és annak a közös jó érzésnek a megerôsítését, hogy a Nobel-díj fölött érzett örömben mindannyian osztozunk, akik értünk magyarul.
Ránki Júliát hallották Budapestrôl.

Drog 3 / 2002 Október 5

Alapvetôen új irányba fordulhat a magyarországi drogfogyasztók megítélése, ha a napokban elindult szakmai és politikai vita után a Parlament módosítja a Büntetôtörvénykönyv azon passzusait, amelyeket a köznyelv csak drogtörvénynek nevez. A ma hatályos jog igen szigorúan ítéli meg a fogyasztókat is, nem csak a terjesztôket. Életbelépésekor, 1999. március elsején, és természetesen az azt megelôzô vitákban is Európa legszigorúbb drogtörvényeként könyvelték el, mert az új szabály a zéró tolerancia elvét hirdette meg. Ez a szemlélet azonos az elsôsorban Angliában és az Egyesült Államokban egykor alkalmazott, de néhány éve már hiábavalónak bizonyult törekvésekkel. Természetesen elôzôleg sem volt kereskedelmi forgalomban semmiféle kábítószer, és a könnyû és kemény drogok között sem tettek különbséget, pusztán az alkalmi, egy-egy füves cigit kipróbálókkal szemben volt a jogszabály türelmesebb és többeknek biztosított úgynevezett elterelô gyógykezelést.
A túladagolt szigor és a merev szemlélet Magyarországon viszonylag rövid idô alatt megbukott. Nálunk úgy tûnik -, nem kellett olyan sok év, mint Amerikában. Más kérdés, hogy a felismerés nyilvánosságra kerülését kétségkívül a kormányváltás tette lehetôvé. A dolog pikantériája, hogy a mai drogügyér ugyanaz a politikus, aki az elôzô kabinet idején védte a liberálisok által egészségügyi, jogi és mentális szempontok szerint is elhibázottnak tartott, ezért folyamatosan támadott drogtörvényt. Az is tény, hogy ugyanez a férfiú alapozta meg a Nemzeti Drogstratégiának nevezett, minden parlamenti párt által elfogadott, haladó szellemû iránymutatást, amely számos helyen szemben áll a drogtörvénnyel. Most úgy állunk, hogy a tavaly még hivatalban lévô konzervatív kormány illetékes minisztériuma megrendelt egy hatástanulmányt a drogtörvényrôl. A kriminológusok 150 jogalkalmazót kérdeztek meg arról, miként tudják használni Európa úgynevezett legszigorúbb drogtörvényét. A válaszokból kiderült, hogy a célt nem sikerült elérni: vagyis a kábítószer fogyasztás visszaszorítása az elrettentés eszközeivel nem sikerült. Emelkedtek a büntetési tételek, emelkedett a kábítószert fogyasztók száma, bár a hivatalos statisztika igyekezett csökkenô tendenciát kimutatni. Ezzel egyidôben a bíróságokon megyénként, városonként más-más ítélkezési gyakorlat alakult ki, Budapesten szigorúbban voltak, mint például a legfertôzöttebb Miskolcon. A legnagyobb erôfeszítések ellenére sem voltak hatékonyak az alternatív drogprogramok, a drog helyett a propaganda eszközökkel sulykoltan kínált sportolás ideája nem találta meg azokat, akiknek szánták. Az iskolai megelôzô programokra hatalmas összegeket fordítottak, gyakorlatilag ma alig van olyan pedagógus, akit - kezdve az óvodától - ne ismertettek volna meg a gyerekekre leselkedô veszéllyel, a drogos gyerekre jellemzô fiziológiás tünetekkel, hogy felismerjék, ha tanítványuk fogyasztó.
Egy éve még szinte napirendszerûek voltak a közúti és discorazziák, számos személyiségi jogi problémát vetve föl. Eközben a rendôrség sem pénzzel, sem szakemberrel nem gyôzte a megnövekedett feladatokat. A fogyasztók elleni látványos hadjáratok nem vezettek el a dílerekhez. Mindez tehát az amerikai mintát követô zéró tolerancia jegyében történt. A törvénnyel szemben a Drogstratégia a megelôzés, gyógykezelés, rehabilitáció hármasát hangsúlyozza, csakhogy a számos civil szervezet erôfeszítési mögött nem állt pénzforrás, az egészségügyben nem épültek rehabilitációs intézmények, a függôséggel foglalkozó addiktológusok száma tragikusan kevés, képzésük megoldatlan. Ma Magyarországon az a drogos, aki saját elhatározásából részt vesz az elvonó kezelésen, a kórházi hetek után visszakerül eredeti környezetébe, ahonnan csak hosszú hónapok után mehetne az évekig szükséges rehabilitációra. Az orvosi szempontból tiszta drogos tehát újrafertôzôdik és csak a töredéknek van esélye arra, hogy a szintén önkéntes elvonulást választhassa. Összefoglalóan tehát az a helyzet, hogy egy rendkívül szigorú törvény végrehajtásához az állam semmiféle hátteret nem biztosított.
Az enyhítô szellemben javasolt törvénymódosítás az alkalmi fogyasztókat szeretné mentesíteni a büntetôjogi következményektôl. Ezzel például tehermentesítené a rendôrséget, lehetôvé téve, hogy a bûnüldözés a dílerekre koncentráljon. Ez az irány egybeesik a nyugat-európai és egyes amerikai és kanadai felismerésekkel. Másfelôl viszont az ugyancsak ott tapasztalható liberalizáció Magyarországon nem kerülhet be a törvénybe, bár sokan javasolják. A törvényalkotók úgy látják, drogügyben ma még túl nagy a társadalmi méretû félelem és az idôsebb generáció, a családok számára elfogadhatatlan lenne pl. a marihuána ellenôrzött, de szabad forgalmazása, esetleg a svájci minta alapján bevezetendô belövô szobák megnyitása, ahol ellenôrzött körülmények között jutnának a szerhez a függôk, kiiktatva ily módon a milliárdos haszonnal dolgozó illegális drogterjesztôket . Továbbra is nagy kérdés, mi legyen a törvény elôtt azokkal, akik fogyasztók és terjesztôk egyszemélyben, ami az egyik leggyakoribb eset: ahhoz, hogy a drogos megszerezze napi adagját, gyakran maga is kerekedôként tesz szert pénzre.
Bármilyen furcsa is, két magyar film és néhány új regény most a jogalkotók segítségére siet. A kérdés súlyát nem kell magyarázni az embereknek, de feltehetôen jobban megértik a politikusok szándékait, ha a moziban, vagy egy kirobbanóan sikeres könyv olvastán szembesülnek a helyzettel, feltéve, hogy személyesen nem érintettek még. Mert az is nyilvánvaló, hogy egyre kevesebb olyan család van, amelyet a drogkérdés elkerülne.
A törvénymódosítás elôkészítése során cseppet sem vigasztaló az a hír, amely szerint az Európai Unió drogfogyasztást vizsgáló bizottsága megállapította, hogy a közép-kelet Európai országokra váró feladatokat nyugaton 20 évnyi erôfeszítés árán oldották meg. Mint tudjuk még nem véglegesen.
Ránki Júliát hallották Budapestrôl.

Honlap: http://www.drogportal.hu

Faludy / 2002 Szeptember 21

A pletykalapok címoldalán ôsz hajzuhataga alól korát meghazudtoló élénkséggel mosolygó aggastyán és a hozzá simuló, érzéki, szôke, huszonéves nô eddig csak külföldi érdekesség volt és gyakorlatilag senkit nem érdekelt Magyarországon. Most azonban lett nekünk ebbôl saját változat, és legalábbis gyors felmérésem szerint mindenkinek meg is van a véleménye az ügyrôl. A szereplôk közül többen jól ismertek: az aggastyán nem más, mint a most 92 esztendôs Faludy György költô, aki a nyáron feleségül vette a nála 64 évvel ifjabb, eddig legalábbis kevesek által ismert, magát költônek nevezô, Kovács Fannyt, aki ezzel Faludy Fannyvá avanzsált. A budapesti Nagykörúton a Duna felé sétáló esküvôi párt magam is láttam a kamerába mosolyogni, az ügyletet a félmilliós példányszámú pletyka hetilap hetekkel korábban meg is szellôztette. Mindenki napirendre tért e rendhagyó nász ténye fölött, hiszen ki-ki maga választja élete párját. Szabad a szerelem. Rosszindulatú kérdések persze voltak, bár sztaniolba csomagolva, ezért azután tv-mûsorok és újabb újságcikkek születtek azért, hogy végre az az egyetlen mondat elhangozzék, amely kéjes borzongással töltött el mindenkit, amikor az ifjú Fanny belemosolyogta a nyilvánosságba: utódot is szeretnénk, de a terhességrôl nem illik beszélni a harmadik hónap elôtt. Ez júliusban volt. Most, szeptember közepén errôl már nem beszél senki. Annál inkább arról, hogy a hosszú emigrációból 1988-ban hazatért, késôbb Kossuth díjjal és minden egyéb laudációval kitüntetett élô irodalmi legenda lakása körül bajok vannak. A nagykörúti, Dunára nézô többszáz négyzetmétert a nemzet ajándékaként 1994-ben még Demszky Gábor adta át Göncz Árpáddal együtt a költônek, de az ingatlan továbbra is a XIII. kerületi önkormányzat fennhatósága alá tartozik. Ezt lakást az önkormányzat örökös és ingyenes használatra adta Faludy Györgynek, ami annyit jelent, hogy neki nem kell bérleti díjat fizetnie, de a tulajdonos továbbra is az önkormányzat marad. Tehát a lakást nem adhatják el, és nem is örökölheti senki. A szerzôdés szerint az ingyenes használatért cserébe a Faludy-hagyaték a mester halála után az önkormányzatra száll. A tervek szerint késôbb a lakásban Faludy-múzeumot rendeznének be és az önkormányzat rendelkezne a szerzôi jogokkal is. Mivel ez utóbbit az örökösök megvétózták, "szerzôdés végül valahogy nem íródott az ügyrôl", de Faludy nyolc év óta a megbeszélt feltételek mellett használta a lakást.
A lavina akkor indult el, mikor az új feleség, Kovács Fanny be szeretett volna jelentkezni a lakásba, de férje semmilyen irattal nem tudta alátámasztani a lakás használati jogát. Ekkor szembesültek a ténnyel, hogy Faludy György nem tulajdonosa, hanem csak ingyenes használója a lakásnak. Valahogyan rendezni kellett volna a viszonyokat, amelyek zavarosságából ismét a pletykalapok jártak jól: augusztus utolsó napjaiban azt írták: Faludy fedél nélkül, A Faludy házaspár hajléktalan lesz. Akkor valahogy nem esett szó arról a budai lakásról, amelyrôl most derült ki, hogy Fannyé. Két hétig ismét csönd volt, a fôváros és Újlipótváros együtt igyekezett a papírokat rendbe tenni.
De Faludy György a hét elején, a kilencvenkettedik születésnapja alkalmából szervezett fogadáson nyilvánosan szemrehányást tett a mellette álldogáló fôpolgármesternek az eddigi hercehurcáért és bejelentette, hogy kiköltözik a nyolc éve, a "nemzet ajándékaként" felajánlott lakásból, mivel a kerület bérleti díj fizetésre, vagy az ingatlan megvásárlására kötelezi ôt. Az önkormányzat már eddig is igen méltányosan járt el. Jóváhagyták, hogy Faludy György új felesége, Kovács Fanny bejelentkezhessen a lakásba, és "különös méltányosságot" gyakorolva hamarosan jelentôs összeggel járulnak hozzá ahhoz, hogy a költô megvásárolhassa a lakást. A Fôvárosi Önkormányzat pedig további tízmillió forinttal . A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma is tervezi, hogy ugyanennyit ad. A nemzet ajándékából így lesz ingatlan, amely már örökölhetô. Kérdés, hogy mivé foszlik az eredeti ötlet, a Faludy múzeum terve.
De ki is ez az asszony, aki miatt többen ismerik ma a költô nevét, mint eddig bármikor? Kovács Fanny a negyedik a Faludy feleségek sorában. Ô is múzsa, de egyben költôkolléga is. A harmincas években vaskos Villon ferdítéseit fordításként kiadó és ezzel hírhedtté vált Faludy remek követôre talált benne. Kovács Fannynak az interneten is olvasható versei legalábbis ezt jelzik. Mint ahogy a szerelem sokféleségérôl és szabadságáról is azonos nézeteket vallanak, a köztük lévô korkülönbség ellenére. A zsidó származása és polgári meggyôzôdése miatt emigrációt, recski munkatábort elszenvedô Faludy 1956 után München, London , Firenze, Torontó lakója volt, míg 1988-ban ismét hazatért és fiatal zenész társaságában. Fanny ekkor 14 éves volt és ha hinni lehet egy prózai munkájának, akkor épp punk korszakát élte, szesz, drog és biszexualitás kihívásainak engedve. Feleségem, Fanny maga a csoda. Értelmes lány, a kedvességével, kitartásával ragadott meg. nyilatkozta Faludy György.
Kovács Fanny eközben különös filmforgatókönyvet írt, amellyel egy apának állít emléket. Ez is olvasható az interneten, és a stílust leginkább ifjúkori próbálkozásnak nevezhetjük. Azt azonban ami a honlapon a fényképalbum linknél van, már csak az amatôr aktfotózás kategóriába lehet sorolni. Kovács Fanny siteját egyébként 2001. novemberében frissítették utoljára és ma már egyszerû útvonalon nem is lehet elérni. Ha az eredeti Fanny .hu címet beírjuk, akkor fekete alapon fehér betûkkel pár sorban a szüneteltetésrôl értesülünk. Egy magyar keresô segítségével azonban bárki meggyôzôdhet Faludy negyedik feleségének sokoldalúságáról. Nehéz ügy az intimitás a hírességek esetében. Két költô szerelme viszont lehet nyilvános, ha versbe szedve megjelent. Mint például ezek a szavak:
…egymás köldökénél meditálunk./Ha elmegy tôlem is itt
marad nálam, egy szál hajával/ vagy fogaim között, vagy
magam köré csavarom árnyékát,/bár úgy érzem, hogy
tébolyunk közös írta Faludy Fannyról.
Ránki Júliát hallották Budapestrôl.

2 orvos / 2002 Szeptember 7

Az idei nyár, amely bôvelkedett drámai eseményekben két szenzációs orvosi bejelentést is hozott a magyaroknak és bizonyos értelemben a világnak. Egy rákellenes szer és egy agyér sebészeti eljárás a téma. Mindkettôrôl régóta lehetett hallani itt-ott, de hivatalosan elismertté most váltak. Külön érdekesség, hogy mindkét esetben pályaelhagyó, pályamódosító szakember áll a középpontban. A rákellenes gyógyító táplálék, az Avemar kifejlesztôje, dr. Hídvégi Máté biokémikus, de diplomás mûvelôdéstörténészként a magyar-zsidó kultúrát és irodalmat is kutatja. Az agyduzzadásos mûtéti eljárásokat megújító dr. Csókay András idegsebész korábban mélyépítô mérnök volt és módszere épp ezekbôl az ismereteibôl alakult ki. Mindkét férfi negyvenes évei közepén jár, többgyermekes családapa és egyikük sem a hierarchia csúcsára jutva, hanem egy fiatalkori élmény, tudományos részlet hatására jutott alapvetôen új következtetésre. Mindkét újítás jelentôs mértékben csökkenti a halálozási arányokat és a túlélés esélye mellett javítja az életminôséget. És bár mindkét újdonság módosítja szakterülete addigi eljárásait, ismereteit, a két férfi és a két bejelentés között további hasonlóságok már ne fedezhetôk föl. Mert míg Hídvégi Máté külföldi ösztöndíjak és független kutatói pálya után lett sikeres az avemar elnevezésû rákellenes táplálékkiegészítôvel, addig Csókay doktor a magyar egészségügyért vállalt harcos kiállásairól elôbb volt ismert a nagyközönség számára, mint mûtéti újításáról. Munkahelyén, az Országos Baleseti és Sürgôsségi Intézetben nem tartották tudományosan megalapozottnak módszerét, nem támogatták, aminek az lenne az oka, ahogyan a doktor fogalmazott, hogy a kórház vezetôi nem tudnak beletörôdni abba, hogy egy alagútépítô mérnökbôl lett mezítlábas adjunktusnak is lehet egy jó ötlete. Ennek az a lényege, hogy a balesetben nyaki és koponya sérülést szenvedô beteg operálásakor kicsi pilléreket építenek a koponyacsont és az agy közé, hogy a nyomás csökkenjen és a vérellátás biztosított maradjon az erekben. Errôl, az úgynevezett éralagutas módszerrôl tartott elôadásával Csókay András idén augusztusban az Idegsebészeti Világszövetség kongresszusán második díjat nyert, de addigra már felmondott munkahelyén, hogy meghívásoknak eleget téve operálhasson ország szerte, ahol szükség van a munkájára. Munkatársai petícióval elérték, hogy a Balesetiben is operáljon. Csókay Andrást egyébként a fél ország ismerôsének tekinti: a tv2 nevû kereskedelmi csatornán késô esti órákban sugározták néhány éve Az igazi vészhelyzet címû dokumentumsorozatot, amelynek épp ô volt az egyik fôhôse. A film kendôzés nélkül mutatta be a traumatológián dolgozók napjait és éjszakáit. A vékony, alacsony, mindig kialvatlan, de fáradhatatlan orvost nem lehetett elfelejteni, amint egy végigdolgozott éjszaka után beült a kispolskiba, majd fél óra múlva visszafordult, mert egy súlyos baleseti sérült életét kellett megpróbálni megmenteni az ô módszerével. Ez így olyan, mint valami giccses történet. Pedig maga az élet. Reméljük, hogy a kocsiját azóta már jobbra és nagyobbra cserélhette, hogy a gyerekei beférjenek, ha van ideje velük kirándulni.
Hídvégi Márton története nem ilyen drámai, sôt épp ellenkezô okokból lehetne jó kis regényt írni belôle. A Nagy László és Kondor Béla barátságát magáénak tudó, költôvénájú, bölcsésznek készülô fiú egy balos propagandista tankönyv miatt inkább a mûszaki egyetem vegyészmérnöki karára jelentkezett, ahol az elsô évben meg is bukott mindenbôl. Szent-Györgyi Albert is így teljesített még gimnazistaként, tehát nem rossz omen a Nobel-díjjal kapcsolatban. És nem ez az egyetlen szál, ami életét a nagy tudóshoz fûzi: Hídvégi Máté gyógyszerész nagyapja Szent-Györgyi Albert egyik legjobb barátja volt Szegeden. És a ma már nemzetközileg számon tartott avemar nevezetû rákellenes táplálékkiegészítô Szent-Györgyi néhány hatvanas évekbeli rákkal kapcsolatos kísérletének sikertelenségét kutatva vezette el a biokémikust a búzacsírához, amibôl végül az avemar lett. A nevet épp a fohász elsô két szava után választották: Ave Maria. A szép nevû, de rendkívül kellemetlen ízû búzacsíra csakis a hagyományos kemoterápiás és sugárkezelés mellett adható a betegeknek, és elsôsorban az elôrehaladott stádiumú vastag- és végbélrák, az emlôtumor, melanóma esetében és néhány egyéb elsôdleges daganatos betegségben hatásos: az anyag a beteg sejt anyagcseréjét változtatja meg és ezzel meggátolja az áttétek kialakulását rendkívül leegyszerûsítve így lehet összefoglalni a lényeget. Júliusban törzskönyvezték az Avemárt, amelyet nemzetközi kutatóprogram segített kifejleszteni és 15 évi munka után elfogadtatni. Dr. Hídvégi Máténak nem ez az egyetlen újítása: a kolszeterin csökkentô Esterin tabletta ma már egyetemi tananyag, de ô találta ki a számítógépes takarmányozási rendszert, míg elméleti eredményei között tartják számon a hipotetikus ôssejt általa kidolgozott szerves kémiai modelljét. Hogy népes családja mellett miként marad ideje a kedves, mosolygós, ôszes szakállával kicsit a fiatal Batthyány Lajosra emlékeztetô biokémikusnak még arra is, hogy az Új Magyar Irodalmi Lexikon elôkészítésében részt vegyen és a zsidó-magyar kultúra témakörében is kutasson és publikáljon, azt nehéz megfejteni. E tárgykörben egy tv mûsorban azt mondta, hogy életfilozófiája szerint nem engedheti meg magának, hogy ami érdekli, arról ne próbálja meg megtudni a legtöbbet, és ha már tudja, akkor miért tartaná meg magának? Mit mondhatunk erre: ebben is igaza van.
Ránki Júliát hallották Budapestrôl.

Opera 3 / 2002 Július 20

Lehet, hogy kedves hallgatóim kicsit unják már a budapesti Operaházról szóló beszámolókat, de igazán nem rajtam múlik, hogy ott állandóan történik valami. Mint emlékeznek, egy éve az új vezetés keltette viharokról beszéltem, egy hónapja pedig ugyanezen igazgatás nyilvános meghallgatása és ügyeinek számonkérése volt a hír, amelyet nem sokkal késôbb, az Operaház évadzáró társulati ülésén bejelentett menesztésük követett. Ezzel egy idôben Görgey Gábor kulturális miniszter az elôzô igazgatót, Szinetár Miklóst nevezte ki megbízott fôigazgatónak, aki a jelenlegi konstelláció szerint, december 31-ig teljhatalmú vezetôje a budapesti dalszínháznak. A fôzeneigazgatói posztot az elôzô irányítókkal szembeni lázadás egyik vezéralakja, a jó karmester, de vezetônek saját bevallása szerint is alkalmatlan Kovács János kapta.
Gyôzött volna az igazság? Ilyen egyszerû lenne? Néhány vezetô, nagynevû mûvész jogos haragja és felháborodása elegendô volt ahhoz, hogy a szakszervezet zászlaja alatt megbuktassák a budapesti Opera pályázat útján kiválasztott két vezetôjét? Hát nem. Sok minden más is közrejátszott a rapid döntésben, amely után három héttel, már sajtótájékoztatón ismertették a változásokat. Ezen a napon is negyven fok volt, az Operaház Székely Bertalan termében hordozható léghûtôket kapcsoltak be, de ennek ellenére mindenkirôl patakzott az izzadtság. A férfiak ingujjban voltak, csak egyetlen ember érkezett öltönyben, és ez maga a vezetôi alkalmatlanság miatt menesztett fôzeneigazgató, Gyôriványi Ráth György volt, aki a nyitott ajtóban állta végig a két órás tájékoztatót, szemben az új vezetôvel, Szinetár Miklóssal, aki szinte tudomást sem vett a jelenlétérôl. Az asztalnál helyet foglalt még Petrovics Emil, aki egykor maga is igazgatta az operát, és most tanácsadói minôségben tért vissza. Rossz nyelvek szerint azért csak így és nem magasabb beosztásban, mert egészsége ennyit enged. Az tény, hogy a Cest la guerre címû operáját újból mûsorra tûzte az új igazgatás. Ott ült Kovács János is, aki bejelentette, hogy az Erkel és az Opera szétválasztása nincs többé napirenden, de a kórus és a zenekar nagy felháborodással fogadott minôségi kategorizálása a produkciókban érvényesülni fog jövôre. A balett igazgató, Harangozó Gyula a kéttagozatú színház tervét jelentette be. Végül, de nem utolsó sorban szót kapott a jövô évad elsô bemutatójának, Verdi Macbethjének rendezôje, Brockhaus úr is, aki Szinetár Miklós dehonesztáló megjegyzései után védelmébe vette Gyôriványi Ráth Györgyöt, mint karmestert. Erre azért került sor, mert a Macbethet Gyôriványi hozta Budapestre, miután kiválóan mûködtek együtt az eredeti, római bemutatón. Most más karmesterrel lesz dolga a rendezônek, mert Szinetár úgy döntött, ennyi friss sérülés után ne kockáztassák a feszültségek újbóli kialakulását. Másik feltétele az volt a régi-új direktornak, hogy a volt fôzeneigazgató ne kérjen extra gázsit. Amikor Gyôriványi a Muzsika 2001. októberi számában nyilatkozott a Macbethrôl, nem tudta, mennyire vigyázni kell a rossz ómenekkel. Ez áll a cikkben: A Macbethtel egyébként mindenütt szerencsém volt. Pedig ez az a darab, amelyet nem szeretnek mûsorra tûzni, mert arról híres, hogy mindenkinek szerencsétlenséget hoz. Stuttgartban is vezényeltem beugrásként, aminek számos meghívás lett az eredménye, de Buenos Airesben is ezzel mutatkoztam be, és ott is tartós munkakapcsolat követte. Budapesten teszem hozzá most én aligha lesz hasonlóképpen. A volt fôzeneigazgatót a miniszter csak vezetôi beosztásából menesztette alkalmatlanság miatt, ami azzal jár, hogy továbbra is tagja az opera társulatának, mint karmester. Hogy fog-e valaha vezényelni, arról nem esett szó, ma csak annyi biztos, hogy munkaügyi pert indít a döntés miatt. Ugyanezt teszi a karnagyi képesítésének megfelelô társulati taggá lefokozott dr.Locsmándi Miklós is, aki az Opera fôigazgatói pályázatának összefoglaló fejezetében ezt írta: “A pályázó egész eddigi életútján valójában “változáskezeléssel” foglalkozott... E változások végrehajtása azonban minden esetben kockázatos vállalkozás. Machiavelli szavaival: “Nincs nehezebben végrehajtható és kockázatosabb vállalkozás, mint a dolgok új rendjének kezdeményezése. A reformernek ellenségei mindazok, akiknek elônyük származott a régi rendbôl, és csak langyos támogatásra számíthat azok részérôl, akik majd profitálhatnak az új rendbôl. Mindez az emberek ösztönös bizalmatlanságából származik. Az emberek nem igazán hisznek az új dolgokban mindaddig, amíg meg nem tapasztalták ôket.” Láthattuk, hogy mennyire igaza volt, kérdés, miért nem választott más eszközöket, olyanokat, amilyeneket a cél valóban szentesíteni tudott volna, hogy Machiavellinél maradjunk.
És mit tesz majd Szinetár? Az ô nagy tapasztalata mennyire segít majd a tisztázatlan helyzetben? Nem tudni ugyanis, hogy az elôzô kormány által miniszterelnöki keretbôl biztosított négymilliárd forintos költségvetésbôl még át nem utalt kétmilliárd forint hol van, és milyen feltételekkel kerülhet a társulathoz. Az sem világos, hogy 2003. január 1-tôl, ki fogja irányítani az Operaházat, hiszen ôsszel kiírják a pályázatot, amelyre olyasvalakinek kell jelentkeznie, aki hajlandó egy félbevágott évadban megkezdeni a munkát, anélkül, hogy a zenei világban szokásos idô, másfél-két év rendelkezésére állna ahhoz, hogy tervezni tudjon. Ha igaz az, amit Szinetár hangoztat, hogy a budapesti Opera repertoárját tekintve az elsô tíz európai dalszínház között van, akkor sem lesz könnyû alkalmas direktort találni. Ha azonban ez a minôsítés nem állná meg a helyét, mint ahogy errôl vannak is szakmai ellenvélemények, akkor a dolog még kevésbé lesz egyszerû. A nyári szünet így csak látszólag eseménytelen az Operaház számára: bár a mûsorban nem szerepel, mégis úgy tûnik, megkezdôdtek a budapesti Álarcosbál próbái.
Ránki Júliát hallották Budapestrôl.

 

Opera 2 / 2002 Június 22

Tavaly augusztusban arról számoltam be hallgatóimnak, hogy a 40 fokos kánikulában, az évadot követô szünet kellôs közepén a budapesti opera szokatlan hevességgel vitatott témája volt a kulturális közéletnek. És íme, újra 40 fok van, bár még csak június és újra téma az opera. Pedig sok minden változott. A korábbi fôigazgató, Szinetár Miklós megbízatása 2001. május 31-ig szólt. Ôt követte a pályázat útján kinevezett Gyôriványi Ráth György, 40 éves karmester, aki huzamosabb ideje fôleg olasz staggione produkciókban dolgozott és 1995-ben vezényelt elôször operát. Mint akkor elmondta, családja és mezôgazdasági farmja miatt rendszeresen hazajárt, tehát nem tekintette magát külföldön élô magyar muzsikusnak. A nemzetközi gyakorlatban másfél évet számolnak egy ilyen poszthoz szükséges felkészülésre, míg itt mindössze 4 hónap adatott és a fôzeneigazgató tavaly tavasszal elkezdett dolgozni. Többszáz elôadást meghallgatott Pesten és vidéken, az énekeseket meghallgatásra hívta és bejelentette a zenekar és az énekkar várható minôsítését is. Nem volt ebben semmi rendkívüli, hiszen az volt a dolga, hogy döntéseivel meghatározza a budapesti dalszínház mûvészi színvonalát.
Idôközben találtak egy fôigazgatót a fôzeneigazgató mellé, egy rendszerben gondolkodó válságmenedzsert, aki eredetileg zenésznek készült, de szakmai múltja elsôsorban a bankszférához kötötte. A kormány gyorssegélyként megduplázta az intézmény költségvetését. A két vezetô erôteljes rendszabályokkal próbált véget vetni a budapesti operában kialakult állapotoknak, amelyet ôk teljes anarchiának neveztek. A bajok akkor kaptak teljes sajtónyilvánosságot, amikor a jövô évad programja, az abban fellépôk listája és a bérletrendszer változása is nyilvánosságra került. A meghallgatások után ugyanis két minôségi kategóriába sorolták a mûvészetek és ennek alapján a kiválókat az Operába, míg a jókat az Erkel Színházba osztották be, szétválasztva ily módon a zenekart és az énekkart. A magánékesek nagy részének ebben a közegben eleddig sosem tapasztal stílusú levelet írtak, amelyben szakmai nyugdíjat és eseti fellépéseket ajánlottak. A 2002-03-as évadra külföldi mûvészek meghívását tervezik a fôbb szerepekre, míg a színház állományában maradók a középmezônyt énekelnék. A fôzeneigazgató - aki továbbra is turnézott karmesterként külföldön, itthoni fellépéseire pedig extra gázsit utalt ki magának -, decembertôl nem fogadta a mûvészek nevében fellépô szakszervezet képviselôjét, de maguk a panaszukkal kopogtató mûvészek is zárt ajtót találtak az igazgatóságon. Ekkor petíciók és körlevelek jelentek meg a patinás épület folyosóin, aláírásgyûjtés kezdôdött a vezetés leváltása érdekében.
A tavaszi kormányváltást követôen szinte azonnal az új kulturális miniszter, Görgey Gábor asztalán landolt a változást kérô levél. A válasz gyorsan érkezett: arra szólították föl a két vezetôt, hogy ne hozzanak további döntéseket addig, amíg az ügyet ki nem vizsgálják. De miként lehet tisztán látni ott, ahol sok az egyéni sérelem és csak a megvalósítás során derül ki, mennyi a koncepcióban rejlô hiba? A parlament kulturális bizottsága maratoni, hat órás ülésen próbálta meg szétbogozni a teljesen összekuszálódott szálakat. Európai hírû, Kossuth díjas mûvészek sorolták a panaszokat, míg a két vezetô az eredményeket, a jótékony változásokat mondta el. A fiatal Gyôriványi rezzenéstelen arccal hallgatta, amint vezetôi stílusát agresszívnek, szakmai programját dilettánsnak nevezték. Amikor szót kapott lendületesen érvelt igaza mellett, dicsérte az új évad sikeres elôadásait, és a nemzetközi gyakorlatra hivatkozva védte álláspontját a jövô évadban várható vendégmûvészek meghívása kapcsán, ami a panaszok szerint viszont a magyar operakultúra nemzeti sajátosságainak elsorvasztásához vezethet. Nincs könnyû helyzetben a kulturális miniszter, aki a Nemzeti Színház élére sikertelenül próbálta odaállítani barátját, egyes színdarabjainak rendezôjét, Huszti Pétert. Most az Operában is rendet kéne tennie, ahol szintén érintett: felesége egykor külföldön sikeres, ma itthon parkoló pályán lévô énekesnô. A tagság részérôl a bizalomvesztés állapotában dolgozó két operaházi vezetô a jelenlegi szabályok szerint még négy évig nem mozdítható el posztjáról. A szerzôdésükben vállalt munkához szükségük van pénzre, ám ennek átutalásáról ez a kormány fog dönteni. Bármilyen döntést is hoz majd nyilvánosságra a miniszter egy hét múlva, az operaház évadzáró társulati ülésén, a harmónia egy ideig még hiányozni fog a patinás dalszínház életébôl.
Ránki Júliát hallották Budapestrôl.

Három internet link: Opera, Zenefórum, Muzsika

Poszt 02 / 2002 Május 31

Ma megkezdôdött Magyarországon a nyári fesztiválok szezonja: az LGT egésznapos koncertjével. Operett és sport ünnep, musical és színházi találkozó, Kapolcsi, Zempléni mûvészeti napok, miskolci operafesztivál mindezek és mások várnak a mûvészetet kedvelôkre. Kétségkívül a jövô csütörtökön induló pécsi Országos Színházi találkozó lesz a legjelentôsebb szakmai esemény, amely egyúttal a közönségnek is ünnepet kínál: az együtt vagyunk jó érzését. Legalábbis a 28 elôadásból álló versenyprogram mellett sorra kerülô 186 társmûvészeti többségében ingyenes rendezvény ezt erôsíti. A hivatalos programot 160-nál is több elôadásból válogatta egy kritikus, és június 15-én, a zárónapon osztják majd ki a díjakat. Tavaly nem aratott osztatlan sikert, hogy civil zsûrire bízták ezt a feladatot, ezért idén három zsûri is lesz. A héttagú szakmai, a Garas Dezsô ötletére épülô, de nélküle összeállt színész zsûri és egy öttagú civil zsûri. Bizonyos elôadásokat kétszer is mûsorra vettek, mert ezzel elkerülhetôk lesznek a tavalyi tömegjelenetek, amikor valamennyi produkcióra már elôvételben elkeltek a jegyek. Az érdeklôdés most is hasonlóan óriási.
A találkozót kísérô fesztivál keretében láthatják az érdeklôdôk a Színház- és Filmmûvészeti Egyetem vizsgaelôadásait. A Dante kávézóban a mûvészeti fôiskolások élhetik saját életüket, ismét megrendezik a kortárs magyar drámák fórumát, a Nyílt fórumot. Lesz élô Heti hetes, kreatív plakát est, könyvárverés, a könyvhét alkalmából író-olvasó-találkozók, dedikálások. Tartanak utcaszínházi elôadásokat. Ernyey Bélát köszöntik hatvanadik születésnapján. A fesztiválon fellép többek között a Ghymes, a Kispál és a Borz, a Grencsó Kollektíva, a Budapest Ragtime Band és a Romano Drom. Magyar hangja címmel pedig bevezetik az érdeklôdôket a filmszinkronizálás rejtelmeibe. A labdarúgó-világbajnokság Pécsett is fôszerepet kap, a foci szerelmesei a Palatinus Szálló nagytermében videokivetítôn követhetik a mérkôzéseket, és fogadásokat is köthetnek.
A mediterrán hangulatú városban június 7-én, a találkozó második napjának éjszakáján Virrasztást tartanak a jelenlévôk. Jordán Tamás fesztiváligazgató elmondta, hogy mivel a mögöttünk álló rendkívül feszült választási kampány megosztotta a magyar társadalmat, szeretnének ez ellen valamit tenni. Ezért találták ki ezt a békés összejövetelt, ahová meghívták a politikusokat, de velük együtt a mûvész kollégákat, a közélet szereplôit is. Olyanokat is, akik valamelyik párt választási kampányában szerepet vállaltak. Éjfélkor profán szertartásra kerül sor. "Elôre megásott sírjába eltemetjük, elhantoljuk, elássuk az erre a célra készített hatalmas csatabárdot, melynek éles jobb, illetve bal oldali pengéjére egyaránt több köbméter földet borítunk" . - írja felhívásában a Virrasztás röplapja.
Eközben Görgey Gábor, az egy hete hivatalban lévô kulturális miniszter bejelentette, hogy Huszti Péter Kossuth-díjas színmûvész, rendezôt nevezte ki a Nemzeti Színház új vezérigazgatójának. A megbízás 5 évre szól. A korábbi vezetô, Schwajda György szerzôdése május 31-én lejárt.
Az elôzô kormány Nemzeti színházas szakértôje máris bírálja, hogy a miniszter pályáztatás nélkül nevezte ki a vezetôt, jóllehet korábban épp az ellenkezôjét ígérte. Görgey Gábor kijelentette: vállalja, hogy a pályázat megkerülése miatt talán népszerûtlen lesz, de nem akarta, hogy mostantól hónapokig gazdátlan legyen az intézmény. Az íróból lett miniszter azt is megígérte, hogy hasonló kinevezési módszert többé nem fog alkalmazni. Az ismeretség nem újkeletû : Huszti rendezte Görgey Komámasszony, hol a stukker? címû darabját, melyet korábban a Játékszínben, majd a Madách Kamarában mutattak be. Felesége, Piros Ildikó jelenleg a Mikszáth különös házasságaicímû Görgey-darabban játszik a Madách Színházban.
Huszti Péter bemutatkozásakor azt mondta, hogy a Nemzeti Színháznak a magyar dráma otthonává kell válnia és emellett az a célja, hogy a délpesti prérin álló épületet legalább a szó átvitt értelmében bekapcsolja a magyar mûvészeti élet vérkeringésébe. Mint szavaiból kiderült, a ez év ôszén a színház "arculatának" megteremtéséhez kialakít egy szûkebb csapatot, s a jelenlegi mûsorterven nem kíván változtatni. Amin azonban változtatnia kell, az a színház épületének hibái, az akusztika és a látótér hiányosságai. Egyes hírek szerint Huszti Péter egyetlen elôadást látott a Nemzetiben, mások azt mondják, úgy vállalta a hatalmas költségvetéssel megáldott színház vezetését, hogy még sosem járt ott. Az tény, hogy a megnyitóra, március 15-én nem hívták meg. Ezzel szemben viszont a tegnapig hivatalban volt igazgatót, a szakmát és a közvéleményt éveken át megosztó építkezést is levezénylô Schwajda Györgyöt senki nem értesítette hivatalosan a váltásról, ami persze pusztán gesztus lehetett volna, hiszen ô mától, saját akaratából csak egy magyar drámaíró. Több mint udvarias kötelessége lett volna a - szintén magyar drámaíró - miniszternek a gyorsan eldöntött pozicióról való egyeztetés a civil szakmai színházi szervezetekkel, ám ez sem történt meg. Ennek ellenére az egyébként harcias szakma csak csöndben ingatja fejét, és a kulisszák mögött protestál. Hogy mi lesz ebbôl, azt a leggyakorlottabb színházi dramaturg sem tudja megjósolni. A június 7-re tervezett pécsi virrasztáson mindenesetre ügyelni kell a csatabárdra, hogy tényleg jó mélyen a föld alá kerüljön, ne pedig vissza a raktárba, ahogyan ez a színházi kellékekkel történni szokott.
Ránki Júliát hallották Budapestrôl
Esterházy; Javítot kiadás / 2002 Május 18

Csütörtök délelôtt kisebbfajta irodalmi szenzáció színhelye volt a budapesti Centrál Kávéház: bemutatták Esterházy Péter író legújabb, Javított kiadás címû könyvét, amely apja ügynöki múltjáról szól. A Javított kiadás napló, amelyben végigkísérjük az írót a 2000. január 30-a és 2002. áprilisa közötti idôszakon, amit nagyrészt az édesapja által készített titkosszolgálati jelentések tanulmányozásával töltött. A kiadó hatalmas példányszámban jelentette meg, olyan idôben, amikor magyar irodalmi alkotást nem szokás piacra dobni, a Nemzetközi Könyvfesztivál és az ‹nnepi Könyvhét közötti könyvkereskedelmi szélcsendben. A könyvbemutatóról az író távolmaradt, és a Magvetô Kiadó igazgatója, Morcsányi Géza ismertette az új könyv keletkezésének különleges körülményeit. A Javított kiadás borítója is utal rá a félbetört címerlovaggal és az alcím is tanúsítja, hogy ez a 280 oldal Esterházy legutóbbi, nagy sikerû, több nyelvre lefordított regényének, a Harmonia Caelestisnek a melléklete. A szövegben HC jelöléssel és oldalszámmal utal is a két évvel ezelôtt megjelent, és azóta 64 ezer példányban elfogyott fômû odatartozó részeire. A szerzônek kifejezett kívánsága volt, hogy újabb könyvét azok vegyék kézbe, akik az elôzôn már túl vannak. Bár ezt természetesen nem lehet elôírni senkinek. De miért fontos ez?
A Harmonia Caelestisben Esterházy több szereplôre bontva alkotta meg a számára érvényes apa alakját, így állítva emléket édesapjának, Esterházy Mátyásnak. A kézirat leadása után pár nappal azonban azzal a sokkoló ténnyel kellett szembesülnie, hogy édesapja 1957 és 1980 között III/III-as ügynök volt, besúgó, tégla nevezzük bárminek. Ismertem ôt, 1968-tól. Az egyetemi latin vizsgámra segített készülni a római fürdôi családi ház egyik szobájában, lévén, hogy második fiával gyengéd szálak fûztek össze minket. Egy gróf, aki a helyén maradt, 56-ban nem disszidált, sôt korábban sem, mint oly sok arisztokrata család, pedig megaláztatások, sôt súlyos fizikai bántalmazások sorát viselte el, aki 4 fiát nyíltan kereszténynek nevelte, aki jogi diplomái ellenére mûszaki fordításból élt és a Budapester Rundschau szerkesztôségében dolgozott, miközben a latin mellett 3 európai nyelvnek volt tökéletesen birtokában. Esterházy Mátyás már életében legenda volt. Gazdag Gyula Sípoló macskakô címû, szintén hányatott sorsú, korszakalkotó filmjében ô volt a rezonôr, a fehérhajú férfi, aki szemüvege fölött okosan beszél a film végén, az egyetlen felnôtt, akinek talán hinni lehet. Aki a Harmonia Caelestist olvasta, az ennél sokkal többet tud meg az apáról, az apákról.
Csütörtöktôl szombatig az írástudó és olvasó magyar közönség apróra szedte szét a hírt, amit nem is akart elhinni, amit az imént én is elmondtam: Esterházy Péter apja ügynök volt, több mint 30 évig jelentett a környezetérôl a titkosrendôrségnek, és ez mától nem titok, mert az író regényben adja közre. Mi ez? Bátorság? Vakmerôség? Inkább hallgatnia kellett volna? Természetesen nem. Maga EP, ahogyan elôszeretettel rövidítik nevét, ezt írja: . "Én a felejtés ellen dolgozom. Nem azt akarom, hogy elfelejtsék a Papi ügyét, hanem hogy megjegyezzék. Bocsánatot se akarok" - . Az elsô döbbenet után, anélkül, hogy a mûvet valóban olvastuk volna, hiszen pár nap alatt a többségnek ez fizikailag lehetetlen volt, vannak józanabb hangok is: végülis Esterházy már többször meglepett minket, Csokonai Lilly vagy Hrabal bôrébe bújva. Ô mégiscsak író, a Javított kiadás is irodalmi mû. A szerzô több alkalommal elmondta már, hogy ha befejezett egy könyvet, akkor túl van rajta, távol kerül tôle. Ha egyszer már megvan írva, akkor kipipálható tétel mondja ô maga az Esterházy kalauzban. Mit kezdjünk tehát e megjelenéséig titokként rejtegetett, majd ennek megfelelô körülmények közt bemutatott, alcímében mellékletnek nevezett könyvvel és a benne olvasottakkal? Dokumentumregény-e hát, vagy más? Ha irodalmi alkotás, akkor joggal tehetjük föl azt a kérdést is, vajon nem újabb zseniális Esterházy lépéssel van-e dolgunk? Egy korábbi mû, a Búcsúszimfónia címû színdarab könyvborítóján ugyanis ez a két sor áll: A családregényeknek nincs vége a család regényének van vége. A Javított kiadás lehet tehát egy újabb családregény, amelyben egy fiú elmondja, hogyan tudta meg, hogy édesapja ügynök volt és hogyan dolgozta föl ezt a tudását. Ilyen felfedezést sokan tesznek, tehetnek. Az ügynöksors egy évtizede Magyarország társadalmának taposóaknája. A valóság a nem írónak lehet titok, ô rejtegetheti, az írónak írnia kell. Írnia, amíg van nyersanyag, kerül, amibe kerül épp ezzel a gondolattal kezdôdik az új könyv. Másutt azt is olvashatjuk, hogy az írás vidám dolog. Minden komor, de a csinálás, ez, nem tud más lenni, vidám. Minden alkotás derûs. Nem az a kérdés tehát, hogy Esterházy Mátyás, apa ügynök volt-e, hanem hogy a fiúk mit kezdenek a múlttal?
A vértelen rendszerváltásnak ára van, amit egyszer meg kell fizetni. A Történeti Hivatal aktái mind beváltatlan váltók. Adósok vagyunk. És akkor jön egy ember, a sikeres, világhírû, köztiszteletben álló író, boldog családapa, történelmi nevet viselô arisztokrata család sarja és leteszi az asztalra az új könyvet, kommentár nélkül. Nem nyilatkozik, ránk bízza a magyarázatot, a feladatot. Azt mondja ezzel a gesztussal, hogy kezdje mindenki elölrôl, kezdje saját magával, a saját családjával. A félelem, amely - saját sorai szerint - beköltözött az életébe, amikor kézhez kapta az ügynöki jelentéseket tartalmazó dossziékat, mindannyiunké. Helyettünk írta meg, mert író. Aki figyelmesen olvassa a Javított kiadás oldalait, ott találja az errôl szóló bizonyítékot. Idézem: Nem vallomás ez: beszámoló. Ez történt. Ilyesmik történnek a világban. Született tehát egy új magyar könyv, kordokumentum, Esterházy Péter író 26. mûve. Ô megírta, nekünk most már csak az olvasás és az értés a dolgunk. Bízni kell az irodalom erejében mondta a kiadó. És hozzátette: hazánkban az egyik legfontosabb hely az Esterházy mondat.
Ránki Júliát hallották Budapestrôl.
Mindszenty / 2002 Május 4

Tudósításom perceiben, magyar idô szerint szombaton kora délután avatják föl Esztergomban Mindszenty József emlékhelyét, amely mostantól állandó kiállításként idézi föl a magyarországi katolikus egyház mártírjának életét. Az évek óta szokásos esztergomi zarándoklat keretében Paskai László bíboros áldotta meg a nagyhírû elôdjének méltó emléket állító kiállítást. Kevés olyan személyiség van a magyar történelemben, aki már életében úgy lett legendává, mint Mindszenty bíboros. A mai fiatalok alig-alig tudnak róla valamit, és az idôsebbek, valamint a középgeneráció, amelynek tagjai kortársként éltek vele egy országban azért nem tudták továbbadni e rendkívüli, máig vitatott életpálya históriáját, mert az egykori politikai rezsim minden Mindszentyvel kapcsolatos információt tudatosan és szigorúan titkolt. 1989 óta persze szabad volt a róla szóló beszéd és életrajza, a híres Emlékiratok is többször megjelent, alakja mégsem lett a társadalmi közmegegyezés része, megmaradt a rejtélyek között. A legenda úgy élt tovább, ahogyan a legtöbben emlékeznek: a budapesti Szabadság téren álló Amerikai nagykövetség épületének rolóval elsötétített ablakai mögött él valaki, akirôl nem szabad beszélni. Ennek valószínûleg az az oka, ahogyan ezt több kutató és egyháztörténész is feltételezi, hogy bár Mindszenty József rendkívüli kitartásáról, eszméihez való hûségérôl volt ismert, a kor Vatikáni politikáját, és ezzel összefüggésben a magyar külpolitika eseményeit is taglaló levéltári iratok ma még részben titkosak, így a fôpap amerikai nagykövetségi önkéntes fogságának története, onnan való távozása 1971-ben, bíborosi székérôl való lemondatása, illetve ennek nagypolitikai összefüggései még nem dolgozhatóak föl történeti alapossággal.
Rövid beszámolómnak nem lehet célja ezeknek a múltbéli eseményeknek a taglalása, az azonban tény, hogy Mindszenty József hercegprímás utolsó aktív fôpásztori éve 1948 volt. Még ma is kevesen tudják, milyen borzalmas kínzásoknak vetették alá az ávó börtönében, hogyan menekítették 1956-ban és próbált helyt állni a forradalom napjaiban. Önkéntes számûzetése az USA követségén egészen egyszerû döntés következménye volt: ez az épület állt legközelebb a Parlamenthez, ahonnan menekülnie kellett. Csak késôbb lett világos, hogy Nagy Imre miniszterelnök elôre gondoskodott arról, hogy ôt ott fogadják. Ám arra senki nem számított, hogy 15 évre kell búcsúznia a fénytôl, a szabad levegôtôl és mindenekelôtt az aktív egyházi tevékenységtôl. Heroikus vállalás volt ez egy meggyôzôdésért, amit semmi áron nem ad fel valaki. Az úgynevezett Mindszenty ügyet a külhoni magyarság jobban ismerte, mint az itthoni. A fôpap élete utolsó négy évében bejárta az egész nyugati világot, a szétszóródott magyarság egyházi vezetôjének tartotta magát és hajlott kora, megrendült egészsége ellenére találkozott híveivel az Egyesült Államokban, Kanadában, Dél-Amerikában de még Új-Zélandon is. Misézett, beszélt híveivel és bár elhagyta Magyarországot, az ügy nem zárulhatott le. Amikor 1975-ben meghalt és az ausztriai Máriacellben eltemették, a magyar sajtóban mindössze pár soros hír jelent meg. Végakarata az volt, hogy testét addig ne hozzák vissza hazájába, ameddig itt megszállók vannak. 1991 májusának elsô vasárnapján Esztergomban volt ünnepélyes újratemetése és 1994-ben Paskai László bíboros hivatalosan elindította a keresztény erényeket hôsiesen gyakorló elôdje boldoggá avatási eljárását. Az ehhez szükséges és feltételül szabott peres eljárás végeztével 1997-ben lehetett a dokumentumokat a Szentté avatási Kongregációnak továbbítani. Az azóta eltelt 5 év még nem hozott eredményt, de tudva, hogy ez a folyamat mindig milyen hosszú, a katolikus egyház a Gondviselésre bízza a döntést.
Nem titok, hogy voltak, akik gyorsabb eredményben bíztak és remélték, hogy a mai esztergomi emlékhely avatás egyben Mindszenty József mártíromságának magasfokú elismerését is meghozza. Ha nem így történt, az nem kisebbíti a bíborost megidézô kiállítás jelentôségét. Az egykori papnevelde épületében a katolikus egyház egy 270 m2-es termet adott át, ahol a Magyarországi Mindszenty Alapítvány, a kulturális kormányzat anyagi hozzájárulását is élvezve olyan emlékhely kialakítására adott megbízást, amely nem a hagyományos múzeumi módon idézi fel a bíboros életét. A Németországban élô, magyarul tökéletesen beszélô Lotharingiai Habsburg Mihály vezette alapítvány célja az volt, hogy a terembôl kilépôk élményszerûen vigyék magukkal a látottakat. Ezért több éves munkával felkutatták a hercegprímásról készült kép és hangfelvételeket, megszerezték személyes tárgyait, reverendáját, imazsámolyát, bibliáját. Mindezt úgy állították össze, hogy körmenetszerû sétával látunk egy többrészes, összesen 30 perces filmet, és közben egy fénypászma megvilágítja a tárgyakat, halljuk a bíboros hangját és az eseményeket az Emlékiratokból vett idézetek és korabeli irodalmi szövegek, újságcikkek idézik föl.
Ha az élményen túl a Mindszenty emlékhely hozzájárulhat a hercegprímás egyházi és politikai szerepének teljesebb megismeréséhez is, akkor a magyarságát büszkén valló Lotharingiai Habsburg Mihály is olyan érdemet szerezhet a magyar történeti múlt feltárásában, amely méltó szépapja, József Nádor emlékéhez is. Ugyanakkor kapcsolódik a II. János Pál Pápa által évek óta szorgalmazott és személyes példával megerôsített bûnbánathoz, amelynek célja, hogy a Katolikus egyház járjon élen saját múltjának feldolgozásában.
Ránki Júliát hallották Budapestrôl.
Hofi / 2002 Április 13

Ezekben a percekben, budapesti idô szerint szombaton délben, hûvös, felhôs idôben temették el Hofi Gézát a farkasréti temetô mûvészparcellájában, a Fôvárosi Önkormányzat által adományozott díszsírhelyen. Gyászzene, kürtszó, lélekharang szólt, majd A kiöregedett vadászkutya dala. Kék íriszek kerültek a koporsóra, a díszôrséget kollégák, barátok, vadásztársak és politikusok alkották. Az utolsó zene a Vadászat vége volt kürtön. Most még nem tudom megmondani, hányan voltak ott annak az embernek a temetésén, aki a legtöbb magyarnak lett rokona az elmúlt két évtizedben. Hogy csinálta, mi volt a titka ennek a kapcsolatnak, amivel magához kötötte az embereket? Akik csak egyszer látták, azok is úgy érezték, folyamatosan jelen van a mindennapjaikban. Poénjai hivatkozási pontokká, szabadszájú színpadi szövegei szólás-mondásokká lettek. Szelep mondták rá a Kádár érában. Neki szabad, jobb, ha ô mondja ki mindenki helyett, mintha mindenki mondani akarná. Soha nem élt vissza ezzel a helyzettel: párttag és vadásztárs minôségében esténként vette magának a bátorságot, hogy igazat beszéljen. Ô már csak tudta, mitôl fáj az emberek feje, hiszen közelrôl látta a bajok forrását. Övé volt az udvari bolondok szabadsága. Nevezték királynak és bohócnak, sôt bohóckirálynak, miközben igazából kôbányai prolinak született eredeti nevén Hoffmann Gézaként 1936. Július 2-án. Fiatalon a kôbányai téglagyárban téglahordó volt. A helyi színjátszó csoportban lépett föl, és mert egy idô után biztosan tudta, hogy színész akar lenni, elment Debrecenbe. Ott a legendás Szendrô József lett a mestere. Nem akart tucatmûvész lenni, így amikor parodizáló képességét a színházi büfében már eléggé kipróbálta, elindulhatott a saját pályáján. A hetvenes évektôl budapesti bárokban lépett föl és ez elég volt ahhoz, hogy fölfedezzék. 68-ban a rádió szilveszteri kabaréjában debütált, 69-ben Komlós János szerzôdtette a Mikroszkópra. Innentôl intézménnyé vált. Olyan lett, mint a többi budapesti látványosság. A jól értesültség mértéke akkoriban egy Hofi volt. Az emberek egymás közt tárgyalták, amirôl és ahogyan beszélt. A kabarénak Kellér után lett egy új, és egészen más értelme. A munkásosztály a kabaréba ment, a besúgók is odajártak és két jelentés közt a hasukat fogták nevettükben és kínjukban, magukról megfeledkezve. Erre persze a pártemberek is kíváncsiak lettek: volt mit tanulniuk. A külföldrôl egyre nagyobb számban hazalátogató disszidensek Hofitól tudták meg, mit hagytak ki, amikor a szabadságot választották. Humorát a papájától, zenei adottságait a mamájától örökölte. Egy nyilatkozatában azt mondta, Komlós János kényszerítette rá, hogy a sima, röhögtetôs paródiákat megtöltse mondanivalóval. A sikamlós viccek helyett a politikai irónia lett a cél, hogy az emberek ne a trágárság, hanem a valódi tartalom miatt nevessenek. A humornak ezt a felszabadító és gyógyító tulajdonságát a pesti viccek régóta tartalmazták. De a családi körben, olykor csak suttogva mondott poénok egyszercsak fölkerültek a színpadra, a nyilvánosság elé: a Hofi ugyanazt mondta, jó hangosan, amit a nézôk éreztek. Segített megérteni az embereknek, milyen országban élnek. Komlós politizálni tanította Hofit, de Hofi gondolkodni tanult meg. Mindehhez ô egyetlen eszközt tartott szükségesnek, az igazmondást. Ezért van neki a legtöbb rokona a magyarok között. Ezért nem tûnt el a süllyesztôben 1989 után, ezért nem fogadta el egyetlen kereskedelmi tv-csatorna ajánlatát sem az utóbbi években és ezért nem vette föl egyetlen estjét sem a közszolgálati televízió az elmúlt 10 évben. E médianyilvánosság hiánya ellenére ô volt a legnépszerûbb humorista, akinek fellépéseire hónapokkal elôre elfogytak a jegyek. Pedig nem bánt kesztyûs kézzel senkivel. Az Élelem bére címû elôadásának alcíme így szólt: szomorújáték 1 részben, 14 éven felülieknek. Felnôtt közönségébôl akadt, aki annyira megbotránkozott szabadszájúságán, hogy feljelentette az illetékes helyen. Ekkor az Országos Rádió- és Televízió Testület határozatában megállapította, hogy Hofi Géza humorista veszélyes a fiatalokra. A Gyermekbarátok Országos Szövetségének elnöke nem értett egyet Hofi "veszélyes" minôsítésével. Az egyik humorista pedig azt nyilatkozta, hogy a parlamentben sokkal durvábban beszélnek a képviselôk, mint amiket Hofi megenged magának a színpadon, vagy a mikrofon elôtt.
Amikor meghalt, igazából senki nem tudott újat mondani róla. Közhelyekre futotta csak. Azért van ez így, mert ô mondta a legjobb poénokat, jobb nem jutott eszébe senkinek. Minden ma dolgozó humorista az ô köpenyébôl bújt ki, és ahogy mondani szokás: nagy rájuk ez a kabát. Hofi titka másolható lenne, de nagy erôt igényelne. Lemondást az olcsó népszerûségrôl és kemény napi munkát. Engem az foglalkozta, ami másokat. Arra törekszem, hogy még aznap reagáljak. Ehhez nem kell más, minthogy úgy éljek, mint a többi ember. Nem akarok mûvész lenni, csak Hofi. mondta egyik ritka nyilatkozatában. Hogy ez mennyire sikerült neki, az abból is látszik, hogy a XX. század magyar történelmi személyiségeirôl készült szavazásban ô állt a hatodik helyen Béres József és Kokó között, megelôzve Soros Györgyöt, Sinkovits Imrét, Vitray Tamást is. Ezt a listát egyébként Göncz Árpád vezeti.
Illô lenne talán néhány hofizmust idézni most, ám ez nem egyszerû. Lemezei többszázerez példányban forognak, az általa énekelt slágerek is népdalokká váltak, színpadi kiszólásai, ahogyan bambuló vagy nevetô nézôit megszólította, ma már a közbeszédhez tartoznak. Ugyan ki venné a bátorságot ahhoz, hogy utánozni próbálja? Az attól olyan, ahogyan Hofi Géza csinálta. Álljon itt mégis egy klasszikus szólásmondása: Fiatalok, tiétek a jövô! Igaz, pár éve még a miénk volt.
Ránki Júliát hallották Budapestrôl.
A délutáni hírek szerint a temetésen 5-10 ezer ember vett részt.
Megnyílt a Nemzeti / 2002 Március 30

Tragédia és Vihar soha ennél rosszabb óment egy színház megnyitásához. Márpedig a 2002. Március 15-én megnyitott új Nemzeti Színházban elsôként Az ember tragédiája, másodikként Shakespeare A Vihar címû darabja került színre. Már az avatás magán viselte az építés összes korábbi nyûgének nyomát és a bajok nem szûntek meg az elsô elôadással. A Tragédiát élôben közvetítette a három közszolgálati tvcsatorna, kiváltva ezzel a direktor és egyben a színház építéséért felelôs kormánybiztos, Schwajda György oly mértékû rosszallását, hogy meg sem jelent a premieren, ahová pedig a külföldrôl hazaérkezô kormányfô egy órás késéssel, de befutott. Megrendelô és végrehajtó így nem foghatott kezet egymással a nagy pillanatban és nem üríthette poharát a sikerre: végre felépült az új Nemzeti. Néhány nappal késôbb pedig elmaradt a Vihar premierje, mert a milliárdokért megvásárolt korszerû, számítógépes színpadtechnika nem akart engedelmeskedni a fáradt mûszakiaknak.
Bár a közmondás szerint minden csoda 3 napig tart, úgy tûnik a Nemzeti nem csoda, mert a felavatása óta eltelt két hétben nem csillapodott az érzelmi vihar, nem múlt el nap újabb és újabb hírek nélkül. Az eddig elmondottakhoz kapcsolódott e héten a nemzeti gödörnek nevezett, Erzsébet téri építmény hirtelen felavatása. Ez az a hely, az Andrássy út torkolatában, ahol az elôzô kormány idején megkezdték a Nemzeti építését. A kivájt alapozásból, hosszú vita után mélygarázs és kulturális komplexum lesz, tetején szökôkutakkal. Egy hete, szombaton ünnepélyesen átadta a kulturális kormányzat a közparkot, amelyet másnap már be is zártak, hiszen csak április közepére lesz készen. A délpesti leendô Millenniumi városrészben magában álló Nemzeti körül pedig ugyancsak a múlt héten három újabb nemzeti intézmény alapkövét tette le Orbán Viktor: a Hagyományok Háza, a Modern Magyar Mûvészeti Múzeum és a Nemzeti Hangversenyterem helyét jelölték ki ezzel az aktussal. A hatalmas beruházás ugyanannak a kanadai Peter Munk-nak a kezében van, aki a Nemzeti Színházat és korábban a WestEnd városközpontot építette, Demján Sándorral közösen.
A huszadik században négy tervpályázatot (1912, 1965, 1989, 1996) hirdettek meg a Nemzeti Színház felépítésére. Az a közös bennük, hogy egyik gyôztes pályamunkából sem lett épület. A mostani színházat a kormánybiztos egyszerûen megrendelte egy építésztôl, akinek nevéhez addig csak színházak felújítása kapcsolódott. Elôször a Városligetbe tervezték, majd változtatás nélkül áttették az egykori expo telekre, a Duna mellé, a Petôfi híd pesti hídfôjéhez, ahol nem kellett a fôváros engedélye az építkezéshez. De a Nemzeti története 1837-tôl kezdve átok alatt van: Széchenyi István a Lánchíd mellé álmodta azt az elsô épületet, amely végül az akkor külvárosnak számító, ma nagyon is belvárosi helyen, az Astoriával szemben nyílt meg. Hetven év után becsukták, és néhány sarokkal följebb, az Emkénél lévô Népszínházba költöztették a társulatot. Az ideiglenes Nemzeti 1964-ben a metró építés áldozata lett, hogy a társulat megint átmeneti otthonba, a Hevesi Sándor térre költözzön. Közben pedig megállás nélkül álmodott-vitázott politika és szakma egy igazi Nemzeti Színházról. Míg a 19. században a magyar nyelv és nemzeti tudat ápolása volt a nyilvánvaló cél, addig mára szinte senki nem tudná megmondani mitôl nemzeti egy színház. Hiszen nem kell ez a jelzô akkor, ha a közönség kitüntetô figyelemmel díjaz egy társulatot, amely tartósan olyan elôadásokat produkál, amelyeket a közmegegyezés kiemelkedôeknek tart. Ráadásul Magyarországon vidéken is vannak nevük szerint nemzeti színházak. Az az érvelés pedig végképp tarthatatlan, hogy az a Nemzeti Színház, ahol magyar szerzôk darabjait elônyben részesítik. Példaképp épp az új Nemzeti szolgál, ahol Madách protokoll mûve után Shakespeare következik, majd újabb külföldi szerzôk és rendezôk, akiknek kiválasztásában kizárólag a szakmai színvonal játszott szerepet. A nemzeti színház tehát épület és fogalom egyszerre: hagyomány, amely mindig megosztotta a magyarokat, függetlenül attól, hogy járnak-e színházba, és ha igen nemzetibe vagy nemzetközibe. Ez a mi saját, magyar, nemzeti drámánk, amely 165 éve tart.
De most, hogy felépült, mirôl fogunk beszélni? Hát például a Tragédiáról, amely szintén nem semleges téma. Ahány elôadás, annyi értelmezés. A mostani például modern. Rendkívül látványos történelmi tabló az emberiség történetérôl, minden mozog, forog, villódzik a színpadon. Van benne videoklip, rappelés, kortárs és klasszikus zene: ez a ma divatos és kárhoztatott plázák és bevásárlóközpontok világa. Itt téblábol a minden kritikus által egybehangzóan halványnak és erôtlennek ítélt Ádám és Éva, akiket egy szellemes és okos Lucifer kalauzol a világban. A dramaturg által megújított, a régivel kevert mai nyelven beszélnek a színészek, az Úr azonban nem szólal meg. Na, nem hagyták ki egészen, egyszerûen csak gyorsan mozgó feliratokkal üzen: minden szó más betûnagysággal úszik be a térbe és tûnik el. Már másnap megszületett a jellegzetesen pesti értékelés: Az Úr csak sms-eket küldözget. Ez a poén Hofi Géza heti színpadi kabaréjába is bekerült. A Tragédia új elôadásában nem hangzik el a híres mondat: Ember küzdj és bízva bízzál!. Felirat sem figyelmeztet erre az örökbecsû feladatunkra. Helyette az árván maradt, sárból feltápászkodó emberpárt feltörô vízsugár önti el a színpadon, ami kétségkívül megragadó látvány. És nem ez az egyetlen, ami ámulatba ejtheti a Tragédia nézôit. Magam a tv közvetítést láttam, de akik a színházban ültek, kevesebbet élvezhettek az elôadásból. A balkonról a színpad egy része nem látszik, a hang pedig rosszul kering a nézôtéren. A közönség részben értetlenül, részben megdöbbenve fogadta, amit látott. Kirobbanó, vagy akár csak az alkalomhoz illô sikerrôl senki nem számolt be. Az idôsebbek felháborodtak: Ladányi Ferenc lánya egy rádiómûsorban például azt mondta, hogy a Nemzeti Színház még most is ott van, ahonnan Sinkovits Imrét temették, vagyis a Hevesi Sándor téren. A kritikusok tették a dolgukat, megírták, ami tetszett és ami nem: a rendezôt, Szikora Jánost, aki egykor a magyar színház fenegyereke volt, most ügyes bûvésznek nevezték. Az idô pedig dolgozik: ebben az évadban már nincs jegy a Tragédiára, mert még a bemutató elôtt, elôvételben elkelt az összes. Az igazi értékelés majd akkor jön, amikor szeptembertôl fényár és protokoll nélkül kell bizonyítani milyen színház áll a Duna partján: nemzeti vagy más.
Ránki Júliát hallották Budapestrôl.

Rádiók / 2002 Március 9

Ezen a héten szegényebb lett egy rádióval és egy illúzióval a magyar éter. Betyár, Galamb, Rádió Petra, Szabolcs Tokától Bokáig, Ördögi Roy, Infra Gandhi, Szikla Atya, DjARab és mások, mûsorvezetôk, dj-k, technikusok elhagyták az ôket felnevelô EstFm rádiót, amelyet persze ôk maguk is alakítottak saját képükre-hangjukra az elmúlt másfél évben.
Az Est FM tizenkilenc munkatársa, még február 26-án ultimátumot intézett a rádió vezetôségéhez, jobb technikát és magasabb fizetést követelve. Hozzáértôk szerint az Est FM hónapok óta szakmai, morális mélyponton van. A Budapesten és 60 kilométeres körzetében a 18-35 éves korosztálynak sugárzó és nagy rajongó táborral bíró kereskedelmi adó tulajdonosa többek közt az Est Média, amely a rendszerváltás utáni gazdasági csodák egyike. Annak idején két fiú négyoldalnyi szürke papíron kezdte terjeszteni az elsô magyar ingyenes mûsorújságot Pesten. A Pesti Estbôl mára médiabirodalom lett, még mindig ugyanazzal a két fiúval az élen. A versenytársakat legyûrve országosan egyeduralkodók az ingyenes programújság piacon.
Bár a stílus és a lapokat nyereségessé tévô hirdetések elsôsorban a fiataloknak szólnak, a színes mindentudó magazin az ötveneseket sem hagyja hidegen, ezért nehéz hozzájutni. A növekedés határait mégsem a példányszám növelésével kezdték feszegetni az alapítók, hanem másféle befektetésekre hajtottak. Így jött létre az Estrádió, azaz az Estfm másfél évvel ezelôtt. Akkor a már évtizedes népszerûséget élvezô Tilos rádió laza, haveri stílusában indultak, mekegô, gyakorlatlan mûsorvezetôkkel, de nagyon jó zenékkel. Rövid idô alatt belejöttek a beszédbe, stílust teremtettek beszólásaikkal, a mókás spotokkal és a 24 órás élô adás az éterben teljesen új hullámokat indított. A jelenség körülbelül a Magyar Narancs egykori, még nyelvészek által is elemzett hatásához volt hasonlítható. A kereskedelmi médiamasszába semmilyen módon nem keveredô adó rakéta sebességgel ment fölfelé, gyûjtötte hallgatóságát, mert sehol máshol nem lehetett olyan alternatív zenéket hallani, mint náluk. Az interneten a sikeres mûsormagazinnal együtt szerepelt. Tájékozódási pont lett a tinédzserektôl kezdve gyakorlatilag bármelyik korosztály számára, amely vevô volt a könnyed, néha túlságosan is szabad szájú dumákra. A mûsorvezetôk képesek voltak teljesen elszakadni a megszokott hangvételtôl, sem a közszolgálati jólnevelt unalmasat, sem a kereskedelmi olcsó gagyit nem vették alapul. Valami mást csináltak, olyasmit, amit itt nehezen tudnék idézni, hiszen csak az ô szájukból volt hiteles. Még odáig is elmerészkedtek, hogy egy héten egyszer, éjjel, két órán át a hallgatók maguk telefonon mondhatták el költeményeiket. Ötlet, kreativitás, siker, rajongók ez volt az EstFm.
A médiabirodalom pedig terjeszkedett tovább: megnyílt az Est Café, a Liszt Ferenc téren, amely ma már az egyik legmenôbb kultúrkörnyék azon alternatívok körében, akiknek pénzük is van. Nem sokkal ezután taxi vállalatot alapítottak és hírek szerint ingatlan érdekeltségeik is vannak. Ez már valami más volt, a stílusrobbantó eredetiség mögül elôbukkant a pénz és egyre másra érkeztek a hírek a rádiót indító csapat belsô ellentéteirôl. Az alapítás után egy évvel elküldték a fôszerkesztôt, majd távozott az ekkor már részvénytársaságként mûködô médiacég PR igazgatója is.
Az ultimátumban tiltakozó tizenkilencek a tulajdonosok ígéreteinek betartását kérték. Ezek a megfelelô technikai körülmények megteremtésére, az alacsony bérek emelésére és a rádió jövôjével kapcsolatos szakmai elképzelések kidolgozására vonatkoztak és hónapok óta várattak magukra. A múlt héten már mindenki tudta, hogy balhé van a rádió háza táján. …s ez lett a felszólamlók veszte, mert a körülmények megbeszélésére érkezôket nem kidolgozott tervek, hanem a felmondásukat rögzítô bejelentés várta. Egy órájuk maradt arra, hogy összecsomagoljanak, miközben telefonjuk és internet hozzáférésük abban a pillanatban megszünt. A hirtelen lépést a tuljadonosok részérôl a máshonnan is jól ismert magyarázat kísérte: nyilvánosságot adtak a belsô problémáknak, még mielôtt megtárgyalhatták volna velük a lehetséges alternatívákat. Vagyis: a mundér védelme kötelezô, amíg viseljük. Így hát repült a 19, és velük egy illúzió is elszállt, az, hogy ma Magyarországon lehet rétegrádiót csinálni kereskedelmi feltételek között.
A 19 lázadó távozása a mûsorkészítôk felének elvesztését jelenti az Est FM és persze a hallgatóság számára. Ezzel kapcsolatban a borúlátók akár 50%-os hallgatottsági veszteséget is jósolnak. Arról, hogy kik kerülnek a mikrofonok mögé, nincs hír. A rádió szûkszavú közleménye csak annyit tudat, hogy az eredeti célok változatlanok, de most egy hónapig szinte csak zenét adnak. Lehetséges, hogy e kis rádió keltette vihar a vártnál nagyobb hullámokat vet majd, hiszen piacra dobja az új generáció néhány igazán eredeti rádiósát, akik versenyre, vagy akár távozásra fogják késztetni a legkülönbözôbb kereskedelmi adókon alkalmazott nagy öregeket, akik többnyire a közszolgálatból eveztek oda át. Az Estfm rajongók tüntetést terveznek keddre rádiójuk elé, ahol két nap óta az egybefüggô zenét csak az eredeti spotok, szakítják meg még a régi, eredeti hangokkal. például ez: Estfm 98.6 rádiónak látszó tárgy .
Ránki Júliát hallották Budapestrôl.

Meztelenségek / 2002 Február 24

Ma olyan dolgokról is fogok beszélni, amelyeket láttam is meg nem is, ismerek is meg nem is, értek is meg nem is. Kezdetnek rögtön be kell jelentenem, hogy a meztelen igazság a mai tudósítás tárgya. Mivel tudom, hogy van, aki az ilyesmit rosszul tûri, ezért szólok elôre. Az egész még a tavalyi színházi szezonban kezdôdött, azzal, hogy több, egymástól teljesen függetlenül készült elôadáson vetkôztek meztelenre színészek. A fél ország azt taglalta, hogy kinek milyen a mekkorája. Férfiakról beszélek, természetesen. A legmeglepôbb kétségkívül az volt, amikor a Vígszínház ezerszer megszentelt színpadán, a Nóra címû mereven kispolgári mûben a - férfiúi és családfôi tisztében megrendült - fôhôst alakító színész a meztelen igazság kiderítéséhez saját testét is latba vetette. Hirtelen támadt mezítelenségét gyorsan egy fotel mögé dugta, de onnan párszor még elô-elôugrándozott a jelenet során. Már maga az a puszta tény, hogy a nagykörúti színjátszásban egy ilyen dolog megesett, akár forradalmasíthatta volna a társadalmi közmegegyezést a színház és az élet viszonyát illetôen. Mint tudjuk, ez nem történt meg, legalábbis én nem vettem észre, pedig nagyon figyelek, hiszen kéthetente tudósítanom kell Önöket a legizgalmasabb magyarországi dolgokról. És íme tegnap este láttam, hogy ha forradalom nincs is, fejlôdés az igen: a tavalyi eggyel szemben, idén két férfi ugrált, táncolt Ádám kosztümben egy belvárosi színpadon, hozzájuk egy Éva is volt rendelve, és még énekeltek is jó hosszan. A darab nem dráma volt, sôt: mûfaja angol szatíra, elôadói Nagy-Britanniából érkeztek. Világkörüli turnéjukon Budapest ötször is élvezhette hasfalfájdító humorukat. Ôfelsége alattvalóinak színészi képességeirôl maga a nagykövet úr nejével együtt az elsô sorban ülve testközelbôl gyôzôdhetett meg, lévén szó egy kisebb színházteremrôl, ahol nincs rivalda, miáltal a játéktér a nézôtérrel egybeolvad. A jelenlegi politikai hangulatban egyes magyar kritikusok bizonyára messzemenô következtetéseket vontak volna le abból, hogy az egy órányi kacagtató blôdségben csak a német és a spanyol-zsidó férfiasság került elô, az angol lordé nem, tény viszont, hogy a hölgyszereplô brit volt.
A nôi meztelenség viszont nem oly nagy újság. Azaz dehogynem, legalábbis annak szokatlan, a kereskedelmi plakátok, vagy az erotikus képeslapok címoldalaitól eltérô stílusban. Alig egy hónapja történt, hogy az óbudai polgármester, aki tavaly nyáron azzal tette magát hírhedtté, hogy ki akarta tiltani a meleg szervezeteket a Diákszigetrôl, most egy plakátot tiltatott be, amelyen egy idôs, de öregségében megrendítôen szép asszony látható ruhátlanul. A hatalmas kép egy világhírû amerikai fotós kiállítására hívta föl a figyelmet. A konzervativizmusában sértett kerületi polgármester felszólamlása után, az Önszabályozó reklámszövetség indítványára egész Budapesten levették a képeket, a kiállítás látogatottsága pedig ugrásszerûen megnôtt.
Ezek után kérdés, mit hoz a jövô hét, amikor Budapesten és Pécsett játszani kezdik az ugyancsak amerikai Eve Ensler Vagina monológok címû darabját. A pestiek nem csináltak plakátot, a szájhagyományra bízzák a sikert. A pécsiek egy gyönyörû piros epret tettek kék háttér elé, ezüst villát szúrva a nedvdús gyümölcs szôrôcskékkel, magocskákkal borított húsába. Mi lesz itt? Senki nem ígér meztelen mûvésznôt a színpadon. Csak a szavak lesznek, a világhírûvé vált vallomások a vagináról. Még nem láttam a darabot, de emlékszem, amikor decemberben Bozsik Yvette, a tabudöntögetô koreográfiájáról híres táncosnô, csillogó szemekkel mesélte, hogy ô lesz ennek a darabnak a rendezôje, miután a sokadik pesti színházzal tárgyalva végre sikerült megegyeznie egy direktorral a bemutatásról.
A nôi mibenlét e titokzatos és vágyott tárgyának taglalása tavaly óriási botrányt keltett a Magyar Narancs egy cikke folytán, és a vihar sokakat alkalmassá tett volna arra, hogy az amerikai írónô gyûjteményébe kerüljenek – utólag. Hogy az Amerikában több éve kialakulthoz hasonlóan, Magyarországon is lesznek-e Vagina Királynôk és V-napi rendezvények, erre most korai volna fogadásokat kötni. Az alapok azonban nem hiányoznak. Biztos, hogy sokan azért váltanak majd – elég sok pénzért – jegyet az elôadásra, mert minden elôvigyázatos magyarázat ellenére valami porno-erotikus estére kíváncsiak. Ha majd kijöttek a színházból, kárpótolhatják ilyes vágyaikat másutt: otthon. Bekapcsolhatják a televíziójukat, ahonnan egy budapesti csatorna üdvöskéje, Anettka lesz segítségükre. A hölgy azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy telefonos mûsorát félmeztelenül, egészen pontosan - saját bevallása szerint - intim fehérnemû nélkül celebrálja. Ennek oka igen egyszerû: ô az életben sem hord semmit a ruhája alatt. Aki nem hiszi, gyôzôdjön meg róla – nyilatkozta az egyik országos kereskedelmi csatorna éjszakai mûsorában. Ettôl lett egy csapásra ismert. A dolog odáig fejlôdött, hogy most már színpadon is szerepelni fog, politikus és híres ember interjúkat készít. Az ô arcképe díszeleg több képeslap címoldalán, saját honlapja van és tevékenysége vitatéma értelmiségi körökben. Talán a véletlen hozza így, de tény, hogy színpadi mûködésének terepét csak egy fal választja el attól a stúdió színháztól, ahol a Vagina monológokat játsszák jövô héttôl.
Van, akinek az az élvezet, hogy a napok óta tartó kormánypárti és ellenzéki tüntetések és felvonulások hullámzásában próbálja meglelni a meztelen igazságot. Mások meg azt mondják, mûveljük kertecskénket, menjünk színházba.
Ránki Júliát hallották Budapestrôl.

33. Magyar Filmszemle / 2002 Február 9

Sem botrány, sem remekmû – ez a 33. Magyar filmszemle gyorsmérlege. A kedd esti díjkiosztáson sem történt semmi rendkívüli, harminchatszor gratulált a 4 különbözô zsûri a díjazottaknak. Valamennyiüket itt most felsorolni sem idô, sem hely nem lenne elegendô. Az esemény szakmai értékelése is nagyjából egybehangzó volt: a fiatal filmesek áttörése most már számszerûen is érzékelhetô. A 30 bemutatott nagyjátékfilmbôl kilenc elsô filmes munka volt és ez az arány a dokumentumfilmeknél, a kísérleti, illetve kisfilmeknél még inkább az ifjak javára dôlt el. Megújult tehát az a mûvészeti ág, amelynek agóniájáról és megmentésérôl évek óta szóltak a politikusok és szakmabeliek által gyártott forgatókönyvek. A klasszikus nagy rendezôk közül Bacsó Péter volt jelen, de máris bukottnak tekinthetô Karády filmje, ugyancsak sikertelen a nézôk körében Palásthy György Szalmabábuk lázadása címû adaptációja. Ezzel szemben a színészbôl idônként rendezôvé avanzsáló Koltai Róbert Csocsó címû filmkomédiája akkora siker, hogy maga mögé utasított néhány amerikai szuperprodukciót is ôszi bemutatója óta. A középgeneráció két tagja kapta a legjelentôsebb díjakat, Fekete Ibolya Chico címû kortárs forradalom-filmje fôdíjas lett, Kamondi Zoltán Kísértések címû alkotása a legjobb rendezés díját kapta, emellett további elismerések is jutottak ugyanezen filmek több alkotójának. Csakhogy a két rendezô korához képest igen kevés megvalósult nagyfilmmel dicsekedhet, ami mégiscsak a magyar film súlyos belsô válságáról állít ki látleletet. Talán nem kell majd az alkotást bénító gondokkal küzdeniük a most oly látványosan startoló ifjaknak. A kilenc pályakezdô nagyfilmes közül három is jelentôs díjakat kapott. Ez azonban önmagában még nem lenne elég a megváltáshoz, ha a filmek nem találkoztak volna a szakma és a közönség egyértelmû lelkesedésével, és máris érzékelhetô népszerûségük talán nem lesz múlandó. Az új magyar film hangvétele ironikus, fanyar, bölcs, formailag pedig modern, sôt gyakran újító, néha világszínvonalon bravúros. A nehezebb fajsúlyú témák ritkábbak, de a drámai történetek nyelve is a szó jó értelmében hétköznapi, kerüli a pátoszt, az álságot. Feltûnôen sok a cigánysággal és a droggal foglalkozó tematika, ami a magyar társadalom égetô gondjaira adott reakció. Nagy kérdés, hogy a közönség hogyan fogadja majd ôket. Az elôzô évi adatok bíztatóak, sôt minden várakozást felülmúlnak: 20 %-kal emelkedett a magyar filmek nézôinek száma 2001-ben. Errôl senki nem álmodott még pár éve, jogos tehát az általános optimizmus, ha van film, íme, van közönség is. De mibôl készülnek a filmek és hol nézik meg ezeket? Ezek az igazán neuralgikus kérdések ma a mozi szakmában. Úgy tûnik, az államilag, pályázatok útján kiutalt támogatás nagyjából ugyanannyi, mint amennyit a sponzorok adtak a filmek elkészítéséhez, míg a magántôke csak nagyon nehezen mozdult. Lehet, hogy a sikerek láttán kedvet kapnak a mecénás hajlamú milliomosok, akikrôl tudjuk, hogy vannak, csak kérdés, közülük hányan szeretnek kockáztatni. Egy magyar játékfilm átlagos költsége 200-400 millió Ft. között van, márpedig ezt az összeget még egy mégoly gazdag befektetô sem szívesen kockáztatja a siker halovány reménye nélkül. Lehet persze 50 millióból is nagyot dobni, de el lehet tapsolni – pestiesen szólva – akár 1 milliárdot is minden eredmény nélkül. Tekintettel arra, hogy a legfrissebb hír szerint mégiscsak jelentkeztek a tavalyi lottófônyeremény gazdái – egy névtelenségét ôrzô kisebb baráti társaság – ôk például máris elkölthetnék a vagyonukat 3-4 nagyobb szabású magyar filmre, így mutatva példát másoknak. De nem fogják megtenni, más szándékaik vannak, például jótékonykodás, utazás, ingatlanszerzés. Éppígy nem gyárt semmit, de mégiscsak a magyar filmmûvészetet támogatja valamiképpen egy ingatlanbefektetésbôl meggazdagodott család. Ôk megvásárolták az 1917-ben Korda Sándor és Kertész Mihály által alapított, mára teljesen lepusztult Pasaréti Filmgyárat, ahol irodákat, lakásokat építenek, de megôrzik Múzeumként az egykor híres és oly sok kísérleti filmnek is bölcsôül szolgáló eredeti épületet. Ez persze még nem oldja meg azt a kérdést, hogy hova megy moziba az új magyar filmek új közönsége. Vidéken, kisebb helyeken gyakorlatilag sehova. Nagyobb városokban is csak az egyetemi filmklubba. Budapesten plazába, multiplexbe, ahová az élelmes forgalmazók ma már eljuttatják a biztos sikerrel kecsegtetô honi alkotásokat is. De a kis mozik ideje végleg lejárt. Mindössze 11 van belôlük a belvárosban, de ez a párizsi mintára létrehozott art mozi hálózat sikerrel tartja magát. Nem ezeknek a számát fogja növelni a többszöri halasztás után tavaszra talán valóban megnyíló Uránia Nemzeti Filmszínház, ahol az állami megrendelésre, 1 milliárd forintot jóval meghaladó összegbôl készülô Hídember címû Széchenyi filmet fogják bemutatni. Hogy 2003-ban, a következô Szemlén milyen kategóriában indulhat ez az alkotás, arról idén senki nem tett föl kérdést senkinek.
Ránki Júliát hallották Budapestrôl.

Millenniumi kiállítás / 2002 Január 26

Aki a Közép-európai Egyetem belvárosi kiállítótermében, a Centrális Galériában jár, nem sok jóra számíthat. A népszerûen csak CEU-nak nevezett hely és a vele szorosan együttmûködô OSA, vagyis Nyitott Társadalom Archívum a mai hivatalos magyar politikai vélemény ellenzéke. Nos, tehát épp ez - a Soros György alapította Archívum és Galériája arra vállalkozott, hogy bemutatja az elmúlt két évben közpénzbôl finanszírozott, kiemelt millenniumi eseményeket, programokat és alkotásokat. Ezidáig ez az egyetlen kiállítás, amely átfogó,
teljességre törekvô képet igyekszik adni arról, milyen hivatalos rendezvények, központilag támogatott mûvek születtek a Millennium alkalmából. Az anyag összegyûjtéséhez segítséget kértek a millenniumi eseményeket szervezô, támogató és dokumentáló állami intézményektôl, így például az azóta megszûnt Millenniumi Kormánybiztosi Hivataltól, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumától, a Magyar Televízió Vallási
Szerkesztôségétôl, a Duna Televíziótól, a Magyar Rádiótól, a Magyar Postától, a Magyar Nemzeti
Bank Érmekereskedelmi Rt-tôl, a Mûemlékvédelmi (ma Kulturális Örökségvédelmi) Hivataltól, és a Millennáris Kht-tól. A válogatás elsôsorban a felsorolt intézmények értékítéletét tükrözi: az általuk legfontosabbnak ítélt, kiemelt költségvetésû eseményeket és programokat mutatják be. Ebbôl a szerkesztôi alapelvbôl következik az is, hogy ha valamirôl nem kaptak információt, úgy az nem jelenik meg a kiállításon sem. Kommentárokat a kiállított anyaghoz nem fûztek. A kiállítás önmagáért beszél.
És beszél a vendégkönyv is: a meghatódottságtól a felháborodásig, a büszkeségtôl a balhézásig terjed az érzelmek skálája a látottak nyomán. A legsarkosabban megfogalmazott beírás így szól: “Csodás. Most megyek és emigrálok.” Mások viszont épp ettôl érezték magukat még inkább büszke magyarnak. Vajon mi az, ami ily mértékben megosztja a látogatót, aki maga másfél éven át átélhette a saját bôrén a millenniumi évet, tehát itt nem érhette meglepetés? Ráadásul a kiállítás szervezôi tisztességes archivistákhoz méltó módon, valóban nem kommentáltak semmit, csak rakták, pakolták a falakra és a tárlókba a képeket, fotókat, tárgyakat és az 50 videó lejátszóba az eseményeket megörökítô kazettákat. Így a hatás a következô: a kb. 200 négyzetméteren állandó harangzúgás közepette túlnyomórészt egyházi és különféle állami ceremóniákat láthatunk, amelyeknek szereplôi az egyszerû apácáktól a felkent fôpapokig a pápával bezárva vonulnak és áldanak. Itt vannak a hivatalos plakátok: két szarvas a búzamezôben kergetôzik, piros pipacsok nyílnak a nyárban, fénylik a jogar. Olykor fölbukkan a Szent korona, amint a Nemzeti Múzeumból a Parlamentbe viszik, majd a Dunán úsztatják, de tûzijáték és óriásplakát formájában is itt van. Könyv is lett a koronáról, tudományos igénnyel: A Szent korona 1000 arca címmel. Eközben szólnak a harangok. Mert a Magyar rádió másfél éve minden héten más-más templomot és annak harangját mutatja be délben. A fényképeken különös összehasonlításra ad alkalmat Szent István megsokszorozva: az elsô magyar király szobrát legalább 30 település csináltatta meg az államalapítás évében. Akiknek erre nem futotta, azok népdalkört, kis kiállítást hoztak össze a jeles alkalomra, de az biztos, hogy fehér selyembôl aranyszegéllyel készült millenniumi zászló nélkül nem maradt senki. Készült több könyv is, az egyik Ünnepel az ország címmel 455 oldalon összegzi a sikereket. Kérdezhetné bárki joggal, mibe került ez nekünk? Az elôzetes számítások 25 milliárd Ft-ról szóltak, egy friss nyilatkozat 80 milliárdos végösszeget említett. S bár azt tartja a mondás, minden csoda 3 napig tart, vannak azért ennél hosszabb távra tekintôk: hivatalosan máris közölték, hogy a millenniumi pályázatok más néven ugyan, de folytatódnak. Mint ahogy nem 3 napos csoda néhány kétségtelen eredmény, amelyrôl szintén fotókkal számol be a kiállítás: 47 árpádkori templom rekonstrukciójának, 693 palota, templom, zsinagóga, kolostor felújításának megkezdését finanszírozta az állam az államalapítás 1000. Évfordulója alkalmából. Voltak hangversenyek, operabemutatók, freskók, filmek, utcabálok, tüzijátékok. Örülhetnénk is akár, de valahogyan ez a hivatalos ünneplésen nem sikerült. Legalábbis a dokumentumok szigorú, komoly embereket mutatnak. Sehol egy mosoly. Azaz mégis! Egy millenniumi bélyegen kisgyerek nevet ránk. Kifelé menet nemcsak a vendégkönyvet volt érdemes elolvasni, amelynek bejegyzéseibôl az elején idéztem, hanem az utolsó dokumentumokat is: akik nem támogatták a kiállítást felirat alatt. Az élet a legjobb kabarészerzô, így ha keserû is, mégis mosolyfakasztó a tény, hogy a Miniszterelnöki Hivatal által mûködtetett Országimázs Központ és a miniszterelnök és a kormány hivatalos reklámcége, a Happy End kft. ugyanis nem támogatta a hivatalos állami rendezvényeket bemutató millenniumi kiállítás létrejöttét.
Ránki Júliát hallották Budapestrôl.

2001- összefoglaló / 2002 Január 05

Mi, magyarok 10 millió 195 513-an voltunk 2001. februárjában. És közülünk egyvalaki 2 hónappal ezelôtt nyert több mint 1 milliárd forintot, amelyért még mindig nem jelentkezett. Ennek az összegnek pusztán a kamataiból nem egy család juthatna egyrôl a kettôre. Ami egyébként is megtörtént szilveszterkor, amikor 2001-rôl 2002-re váltott a naptár. Kié volt a 2001-es év? Hát lehetett volna a lottózóé, de nem kell neki a vagyon, talán épp elég van már neki belôle. Épp ezért nem nagyon ugrál. A szerencsejátékot mûködtetô cég ezzel hirdeti magát: ugorjon le a lottózóba, hogy többet senki ne ugráltassa! Vagy valami ilyesmi. Ez a mi szerencsés nyertesünk csak az elsô felét fogadta meg a reklámnak, a másodikról úgy gondolhatja, már teljesült. 2001 egyébként is az óriásplakáton hirdetett jelszavaké volt. A végén kezdem: az évzáró tûzijáték óriásplakátján ez állt: a haza fényre derûl. Augusztus 20-án pedig így szólt: reménnyé váljon az emlékezet. Volt még azután: Magyarország, amit a szívedbe rejtesz – ez egész évre volt szánva, csak az nem lett világos, kinek. E 3 idézet 3 magyar klasszikus költôtôl vétetett. Az elsô Kölcseytôl: “ hass, alkoss, gyarapíts”, mondta a Himnusz szerzôje, s a haza fényre derûl. Valószínû, hogy nem képzelt mögé tûzijátékot és a hatás, alkotás és gyarapítás mikéntjét sem úgy képzelte, ahogyan ezt ma látjuk. Az Szent István napi óriásplakát szintén tûzijátékos volt, de az Arany Jánostól vett, keveseknek ismerôs sorok Széchenyi emlékére íródtak, így teljes volt a zûr, amit csak fokoztak a millenniumi év lezárásának elhalasztásáról szóló kósza hírek. Miközben a tervezett összeg háromszorosát sikerült elkölteni szobrokra, zászlóátadásra, ünnepségekre, 2002-ben is vannak még milliárdok az elhúzódó millenniumi beruházásokra, ez áll a költségvetésben. Végül a szívünkbe zárt Magyarország József Attilától lehet ismerôs, aki ma nem divatos szerzô. Voltak más jelszavak is, ezeket ismeretlen költôk költötték, igaz, hogy az elôbbi klasszikusok neve sem szerepelt egyetlen idézet mellett sem, talán ezért alakult úgy, hogy idézôjellel sem fáradtak a plakátok kiadói. Szóval: jogodban áll szeretni - ezt a szívünkbe zárt Magyarországra vonatkoztatva hirdette a kormány propaganda cége. A Gazdasági Minisztérium a Milliárdokkal gazdálkodó Széchenyi Terv megszerettetésére a következôt találta ki: a számok önökért beszélnek. A napokban pedig új plakátsorozat bombázza az ártatlan budapesti gyalogost, amibôl megtudja, hogy a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma milyen kulturális örökségrôl gondolja azt, hogy nemzeti és ezért pénzt is költött rá. Személy szerint most arra várnék, hogy az Igazságügyi Minisztérium és a Belügyminisztérium csináltasson közös plakátot, de gyorsan, amíg még emlékszünk a 2001.év peres ügyeire. Ha meglenne, akkor TV sztárok helyett parlamenti politikusok néznének ránk a mozgólépcsô mellett: volt államtitkárok és bizottsági emberek. Külön plakátot kaphatnának a párt közeli, de hirtelen külföldre menekült és ott eltûnt gazdasági tanácsadók, akik mellett a már felmentett kormány közeli vállalkozóknak is be kellene férniük a képbe. Csinos lenne egy hatalmas kép arról a jelentrôl, amint a belügyminiszter és az elsô maffiaper vádlottja vitázik egymással. Egy egykori fôrendôr és a vele kapcsolatban emlegetett bombagyáros is kaphatna közös plakátot, amelyen néhány fehér foltot fent kellene tartani, hátha valaki tudja azt, amire a nyomozóknak nem sikerült rájönniük. És milyen plakátot csináljunk annak, amit úgy ismerünk, mint: a tavaszi tôzsdei mélyrepülés, a beregi nagy árvíz, a romák exodusa, a gyôri kekszgyár sorsa, a metróper, a Fradi drukkerek üzenetei, megfagyott emberek, sztrájkoló tûzoltók, és még sorolhatnám. Na, de félre a tréfával, mégsem csinálhatunk mindenbôl jelszót és óriásplakátot. Az év egyébként sem csak bûnökbôl és bánatból állt. Lássunk néhány kétségtelen eredményt: Újra áll a híd Esztergomban, felújították az egyik balatoni autópályát, készen van a Millenáris Park Pesten, nyolcvan éves születésnapját ünnepelte tavasztól ôszig a szakma szeretetétôl övezve Jancsó Miklós. Beindult a diákhitel az egyetemistáknak. A magyar kultúra évét tartották meg Franciaországban. A magyar sportolók közül boxban, vízilabdában, úszásban aranyesô volt - a nôknek. A fiúknak is maradt némi arany evezésben, öttusában és néhány ezüst és bronz. Kokót kiütötték, de talpra állt és azóta is csak a bizonyítási lehetôségre vár. Van is óriásplakát a metróban meg hirdetés a tv-ben, - igaz , hogy modellekkel, nem a valódi sportolókkal. Gyôztes magyar csapat – ez a jelszó. Aki nem ismeri a sportolókat, mint ahogy én sem, az úgy általában azt gondolhatja, hogy úgy általában a magyar csapat gyôztes. Nem rossz érzés úgy általában. A konkrétumokról bizonyára készülnek a plakátok és a jelmondatok, hiszen 2002 a választások éve.
Ránki Júliát hallották Budapestrôl.

Magyar Milliárdosok / 2001 December 22

Éppen egy évvel ezelôtt a magyar PlayBoy botrányosra sikeredett milliomos listája kapcsán a magyarországi szegényekrôl és gazdagokról beszéltem hallgatóimnak. Valószínû, hogy amit akkor találtam egy hivatalos, a népszerû képeslaptól teljesen függetlenül megjelentetett statisztikában, az mára nem nagyon változott meg, ezért megismételném:
“A társadalomkutatók szerint Magyarországon a félmilliárd forintos családi vagyonnál kezdôdik a gazdagság. Ennyivel 10 ezer család bír. A következô kategóriában ezer családdal és 1 milliárdos értékkel számolhatunk. Mindössze néhány száz família mondhat magáénak 1 és 10 milliárd közötti tulajdont, míg a leggazdagabbaknak, mindössze 50 családnak, 10 milliárd fölötti vagyona van. Vajon mibe kéne fognia az embernek ahhoz, hogy meggazdagodjon Magyarországon? Úgy tûnik, legjobb, ha lapkiadással, informatikával, ingatlanokkal foglalkozik, esetleg a médiában lesz guru, netán tôzsdézik, autóval kereskedik, beszáll a reklámiparba, úgy általában vállalkozó lesz, befektetési tanácsadó.” Eddig az idézet az egy évvel ezelôtti szövegbôl. Ma már tudjuk, a tôzsde nem a biztos meggazdagodáshoz vezet, óriásit lehet bukni a lapkiadáson és a tv, vagy rádió mûködtetésén is, ha az engedélyek nincsenek rendben és az adóhivatal kitüntetô figyelme övezi produkciónkat. Az ingatlanpiac elsorvadni látszik a két évvel ezelôtti óriási növekedéshez képest, az informatikai piac árai zuhanórepülésben vannak, marad a reklámipar és az autókereskedés, de ezek is nagy kockázattal és kitartó munkával járó pénzkereseti formák. Idén tehát azt mondom, ha valaki Magyarországon meg akar gazdagodni, az lottózik. Ezt azért merem határozottan kijelenteni, mert a magyar szerencsejátékok történetében példátlan mértékû, 1 milliárd 152 millió forint összegû nyeremény ütötte a markát valakinek. Kiléte nem azért titok, mert félt felfedni magát, hanem mert ezért a mesebeli összegért november 24. óta senki nem jelentkezett. Igaz, hogy van még két hónap várakozási ideje a szerencsés flótásnak, de milyen szép is lenne, ha karácsonyra összeszedné magát és mondjuk holnap, de legkésôbb hétfôn elôállna és azt, ami a milliárd fölött van, fölajánlaná a magyar hajléktalan ellátás megsegítésére. A Magyar Vöröskeresztnek ugyanis mindössze 3,5 milliója van ebben az évben e célra, míg tavaly ennek több mint kétszeresébôl is nehezen gazdálkodott. Adott a kormányzat is 70 milliót úgynevezett téli kríziskezelésre, ebbôl 42 millió ft jutott a fôvárosnak, ahol a legtöbb a fedél nélkül tengôdôk száma. Ám ez az összeg is úgy tûnik el, mint a víz a sivatagban. Épp ezért az ismeretlen milliomos segíthetne még a fôváros és a nagyvárosok önkormányzatainak, a Máltai Szeretetszolgálatnak, a Menhely Alapítványnak és sok mindenki másnak, civil szervezeteknek, egyháziaknak és így tovább. Az idei tél rendkívül kemény volt már eddig is, és az az egy tál meleg étel, amit karácsonykor a szokásos helyeken kínálnak a nincsteleneknek, a szó szerint földönfutóknak, nem segít országszerte azon a harmincezer, többnyire beteg, lerongyolódott emberen, aki az utcán tölti évek óta nemcsak a karácsonyt, de a húsvétot és az augusztus huszadikát is: vagyis az egész életét. Az idei statisztika minden elképzelést felülmúlóan tragikus: közülük az elmúlt 3 hétben 29-en megfagytak. Hogy miért épp ez jut eszembe így karácsony elôtt két nappal: ilyenkor egy egész közösség vizsgázik emberségbôl, szolidaritásból, segítôkészségbôl. 48 óra múlva fagyújtás lesz a legtöbb családnál, ám az áhítatnak nem sok jelét lehet tapasztalni. Budapest fázik, csúszkál, vadul vásárol, a belvárosban óriási dugók vannak. Az Andrássy utat, a Vörösmarty teret, a Westend környékét lámpa füzérek díszítik, fehér, zöld, piros karácsonyfa és csillag formájú díszkivilágítás is van, ami hasonlatossá teszi a világ más nagyvárosaihoz az itteni fôútvonalakat. A Gerbeaud elôtt élô Betlehem képezi a vásár központját. Az idei sztárajándék a mobiltelefon, amelyért sorba állni is hajlandóak az emberek. Legyen a nagyinak is, mert a gyerekeknek már van – valami ilyesmi húzódhat meg a fejekben. A másik hely, ahol sokat kell várakozni a bank: még néhány nap és a valutatulajdonos magyarok 12 féle pénztôl búcsúznak, mert január elsejétôl gyakorlatilag is életbe lép az euró tôlünk nyugatra. Az eddig otthon spájzolt külföldi papírpénzeket mihamar be kell vinni a bankba, ellenkezô esetben pórul járhat a tulaj, aki nem is oly nagyon pór: milliárdok kerülhetnek a magyar bankoknál nyíló eurószámlákra most, amikor még ingyenes az átváltás. Nem szegény tehát ez az ország, csak egyes polgárai azok. Hogy pontosan hányan, azt nem egyszerû kideríteni a tavaly végzett népességfelmérésbôl sem. Az adatok legóvatosabb értelmezésébôl az vonható le, hogy 1 millió fölött vannak a veszélyeztettek, azok, akik szegények, és közöttük is a sokgyermekesek és a gyermeküket egyedül nevelôk kénytelenek a legtöbbet nélkülözni. Nehéz a hatvanon felüliek és a 14 éven aluliak helyzete is. Legkevésbé a budapestiek, leginkább a kistelepülésen élôk küzdenek anyagi gondokkal. A legszegényebbek és a legmódosabbak jövedelme között kilencszeres a különbség. Mi, magyarok 10 millió 195 513-an voltunk 2001. februárjában. És közülünk egyvalaki egy hónappal ezelôtt nyert több mint 1 milliárd forintot. Ennek az összegnek pusztán a kamataiból nem egy család juthatna egyrôl a kettôre. Ami egyébként is megtörténik majd, csak persze másképpen, kilenc nap múlva, amikor 2001-bôl 2002-re vált a naptár.
Ránki Júliát hallották Budapestrôl.

Új magyar filmek / 2001 December 15

Ha egy magyar filmrendezô egy hét leforgása alatt három civil díjat kap saját hazájában, az nem csak a mûvész, hanem a mûfaj elismerése is. Ez az én személyes magyarázatom arra, hogy Szabó István Oscar-díjas magyar, Budapesten élô filmrendezô egymás után megkapta a következô elismeréseket: a Magyar-Zsidó Kultúráért díjat, a Magyar Mûvészeti díjat és a Magyar Hírlap “Az év embere” kitüntetését. A rendezô, a tôle megszokott szerénységgel a munkatársai tehetségének utalta tovább mindezt, mondván, ez az ô elismerésük kell legyen. Minden szempontból kivételezett helyzete miatt nem ô mondta el ebbôl az alkalomból azt, amit egyre többen hivatalból és bizonyos megkönnyebbüléssel emlegetnek: úgy tûnik lesz új magyar film. Történt valami, aminek jeleit az idei, 32. Budapesti Filmszemle óta érezni lehetett. Akkor robbant be ugyanis az az új generáció a vetítôtermekbe és a vitafórumokra, amely egyre népesebbnek és meghatározóbbnak tûnik. És ezt anélkül teszi, hogy meg akarná semmisíteni az elôtte járók sikerét, stílusát, ne adj isten nevét, nimbuszát. A szakmában csak Simó gyerekeknek nevezett új csapat természetesen sokszínûbb, semhogy egyetlen irányhoz kellene ôket sorolni, és a magyar film fônixmadárként való újjáéledése is összetettebb folyamat, semhogy egyetlen fôiskolai osztályhoz lehetne kötni. Tanáruk és mentoruk, Simó Sándor, a nemrégiben elhunyt rendezô és kiváló producer konokul hitt abban, csak fel kell nevelni az új filmeseket és akkor lesz film is. A 2001-ben legsikeresebb, többtízezres nézôszámmal igazolt sikereket elérô magyar filmek rendezôi között még nincs ott mindenki, de már alakul a legenda. Volt tehát februárban a Moszkva tér, az I love Budapest, a Macerás ügyek, az Afta, a Nexxt, a Citromfej, a Pizzás – a kirajzás filmjei. És velük párhuzamosan az elôzô korosztály munkái, amelyek az életérzés és a közönségsiker szempontjából szintén sikeresek: például az Üvegtigris, a Vakvagányok, a Torzók, a Paszport. A hétköznapi magyar életérzést irónikus-érzelmes, néha tragikus módon megfogalmazó filmek ezek, amit úgy tûnik sokan értenek, ami annyira közel van a nézôhöz, hogy a poénokat akár idézni is lehet. Feltehetôleg ez a kollektív ráhangolódás a sikerek titka. Külön kategória a Koltay Gábor rendezte Sacra Corona, amely az eddigi adatok szerint 2001-ben a legnagyobb látogatottságot produkáló film. Most debütál a Csocsó, Koltai Róbert ötvenes éveket idézô, egy hét alatt többtízezres nézôt vonzó opusza, amit a kritika is kedvel. És hátra van még a jövô héten bemutatandó Karády film, Bacsó Péter rendezô nagy dobása Hamvadó cigarettavég címmel. Mi történt? Miközben a magyar filmeseket ugyanezen a februári filmszemlén alapvetôen megosztotta a hivatalos politika beavatkozási szándéka és a minden gyártási és produceri, mecénási problémát megoldani hivatott filmtörvény késleltetése, mások konokul csak dolgoztak: pénzt szereztek, írtak, forgattak, vágtak és bemutatkoztak. Tény, hogy forrásként eddig rendelkezésre állt a két magyar országos kereskedelmi tv-csatorna is, no meg az audióvizuális szupervízor, az Országos Rádió és Televízió testület, ez azért kevés a magyarázathoz. Kellett a magántôke, és kellett az alkotók önmérséklete, amivel addig faragták a költségeket, amíg azok elegendôek lettek a mûvészi, vagy legalábbis a kitûzött cél megvalósításához. Szándékosan nem említem ebben a sorban a Hídember címû Széchenyi filmet, és a Bánk bán operát, amelyek állami megrendelésként nem küzdenek pénzügyi gondokkal, és amelyek a kezdetektôl tapasztalható ellenszenv dacára elôre jó hírûek a teljesítmény szakmai oldalát tekintve. Nem maradhat ki viszont az év egyetlen nagyívû mûvészfilmje, a máskor már itt ismertetett Werckmeister Harmóniák. Tarr Béla nemzetközi hírû munkáját Pesten most nem lehet látni, de New Yorkban és a világ más nagyvárosaiban igen. Az hozzátartozik a magyar film megújulásáról kialakuló képhez, hogy ez az úgynevezett “kevesekhez szóló” mû sem veszteséges már, ami mégiscsak nagy szó. Ebbôl a lassan konszolidálódó helyzetbôl vág neki a szakma a 33. Magyar filmszemlének, amelyrôl e héten tudtuk meg, hogy 2002. Január 31-én kezdôdik majd. És bár erre szánták, mégsem lesz készen a Rákóczi úton található csodaszép Uránia filmszínház, ezért a filmesek újra a Corvinba és a Puskinba vonulnak. A tavalyi helyszín, az Átrium azóta is zárva van, éppúgy, mint a Duna, a Metró és más mozik. Továbbra is virulnak a nagytermes multiplexek, benne e héttôl Harry Potterrel, akinek vitézül meg kell küzdenie Csocsóval, Karádyval a magyar nézôk kegyeiért.
Ránki Júliát hallották Budapestrôl.

Karácsonyi ajándékok / 2001 December 8

Reklámokra érzéketlen ember, mint amilyen én is vagyok, nem venné észre, hogy karácsonyi könyvvásár van. A karácsonyi ajándékvásárlás is csak a budapesti utcák megváltozott forgalmából érzékelhetô: néhány hete arra lettem figyelmes, hogy még gyalog is alig lehet közlekedni. Szerencsére vannak elônyei is a kényszerû lassúságnak. Az ember betér egy-egy boltba, például a könyvesekbe és kézbekaparint egy ingyenes hirdetô katalógust, majd ezt böngészve szinte már észre sem veszi az idôt és a buszt, amelyre tömegek várnak a megállóban. A gyaloglásnak az is elônye, hogy a könyvesboltok kirakatából az ember megtudja, ki mikor mit dedikál, mutat be stb. A pesti belvárosban több olyan hely is van, ahol naponta tartanak könyvbemutatókat. Akit munkáltatója nem köt reggeltôl estig az íróasztalhoz, az nem panaszkodhat: délelôtt, délután jobbnál jobb emberek ajánlanak olvasnivalót annak, aki épp erre vár. A kiadók a karácsonyt megelôzô téli könyvvásárra idôzítenek bizonyos mûveket, de nem a legtöbbet. A krém ugyanis nyáron, a könyvhét idejére jelenik meg. Ilyekor, télen a zenészeké a fô attrakció: könnyûzenei koncertek vannak minden valamire való helyen és velük egyidôben válogatott hízelgéssel próbálnak rávenni minket, hogy ne csak a koncertre menjünk hanem a fantasztikus és új és régi dalokat tartalmazó cd-t is vegyük meg. Plakátok versengenek harsogva kegyünkért és pénzünkért, tv és rádiómûsorok fizetett és riportba csomagolt reklámokban ajánlgatják a mûvészt és mûvét. Csak néhány példa, az ismerôsebbek közül: A Kispál és a Borz-ból külön Lovasi CD., Bandi a hegyrôl címû., két koncert kíséretében, Dés 2 címmel régi dalok és néhány új filmdal gyûjteménye, sôt a rég hallott Katona Klári is meghallgatható idén. Hét év után itt a eltûntnek tûnt Bródy János lemeze és biztos siker az új páros Kern András és Hernádi Judit Kernádi címû produkciója. A könyveknek kisebb plakát dukál, könyvkoncertrôl pedig még nem hallottunk, de a könyvbemutatók igen hasznosak. Pár éve még nem hittem, hogy van erre közönség: beülni fényes nappal egy bolt vagy egy kultúrterem széksoraiba és meghallgatni a miért, kinek, mióta kérdésekre adható válaszokat. Az elmúlt hét még botránnyal is szolgált: a szélsôséges fogalmazásáról és intoleráns nézeteirôl ismert Bayer Zsolt cikkeit tartalmazó könyv bemutatását – egy televíziós botrány után – lemondta az eredeti helyszín, a legnagyobb budapesti könyvterjesztô, a Libri könyvpalota tulajdonosa, így a szerzô, a mûvét méltató, szintén jobboldali újságíró, Lovas István társaságában egy olyan könyvesházba tette át az eseményt, ahol a kormány által kiemelten támogatott Millenniumi könyvsorozat kiadója a legfôbb megrendelô. A miniszterelnök fôtanácsadóját, Bayer Zsoltot lelkes, többnyire idôs emberekbôl álló tömeg éljenezte a bemutató és a dedikálás alkalmából. A kötet címe: Hol a pofátlanság határa. Nem tudom, kinek az ízlése engedi ilyen könyv karácsonyi ajándékká emelését, de a szeretet ünnepe mindenkinek magánügye. Lesz, aki a másik oldalról választ: a minap a 84 éves dr. Kiss György zsidó származását nyíltan vállaló bakonyszentlászlói plébános mutatta be könyvét az érdeklôdôknek. A Töprengéseim az egyházról nagyon modern olvasmány, amely arról, a sokak számára egyáltalán Magyarországon nem ismert küzdelemrôl szól, amely a katolikus egyházon belül folyik a megújulásért. E két szélsô pont között persze százával vannak árnyalatok. Olyan mûveket fogok felsorolni, amelyek nem csak most, hanem évek múlva is fontosak lesznek: Megjelent a Magyar Leveleskönyv, amely több mint 1000 oldalon enged bepillantást a magyar történelem és kultúra 500 nagy alakjának sorsdöntô soraiba. Ugyancsak a magyar történelem része az Egyetemi Könyvtár kiadványa, a Magyar Mûvészet a kezdetektôl címû album, amelyben azonban a képek sajnos fekete fehérek. A Régi dicsôségünk a XIX. Századi, nagyon kedvelt magyar históriai festészetet mutatja be. A modern stílus kedvelôi az Enciklopédia Kiadó Kortárs Mûvészeti Lexikonának 3. Kötetét kérhetik karácsonyra, 1000 oldal, négyszáz színes képpel. Van könyv a híres magyar orvosokról, a magyar költôkrôl és családfájuk titkairól, zenei anyanyelvünkrôl, Horthy Miklósról, Tisza Istvánról, a magyar szentekrôl, A Magyar-zsidó szellemtörténetrôl, sôt a teljes Széchenyi életmû is megszerezhetô, ezúttal CD-Romon. Természetesen bôven van szépirodalom, magyar költészet és könnyebb próza is. A gyerekeknek is számos könyv kínálja magát, és ez lesz a próbája annak, hogy a Harry Potter, amelybôl idén nincs új kötet, valóban rávette-e az ifjúságot az olvasásra? Janikovszky Évától Békés Pálig bôséges a mesélôk sora. Kinek fontos a könyv? Régen a legjobb barát és a leghasznosabb ajándék címkével reklámozták. És ma? Ha úgy vesszük, a legolcsóbb és a legpraktikusabb ajándék. A háztartási gépek, az elektronikus szórakoztató cuccok, a mobil telefonok mellett valóban szerény összegért szép ajándék. Karrierje óriási a magyar gazdasági csoda történetében: a könyv 50szer drágább ma, mint 18 évvel ezelôtt. Ennél csak a benzin ára nôtt dinamikusabban Magyarországon.
Ránki Júliát hallották Budapestrôl.

Nyelvtörvény / 2001 November 3

Egy szép napon még az is elôfordulhat, hogy Magyarországon bezárják az összes olyan boltot, amelynek cégérén a GSM szerviz, vagy a Telefonhouse felirat szerepel, anélkül, hogy magyarul is odaírta volna a tulajdonos, mit csinál a boltban a vevôvel. Ugyanígy sorra kerülhetnek a Multiplexek, a Plázák, a Hypermarketek, a Shopok, a Boutique-ok, A Pizzériák és a Drogériák, de talán még a Burgerek és a MacDonaldsok is, nem is beszélve a Kentuckykrôl, Wendysekrôl. És ha nem vigyáznak a törvényalkotók, akkor azon veszik majd észre magukat, hogy a magyarosítási törvényt kezdeményezô magyar kormány legkedvesebb intézménye, az Országimázs központ neve sem elég magyar. Mert mi az, hogy imázs, ne adj isten imidzs? Mire változtatnák ezt a szót, a törvényt kezdeményezôk? Országképközpontra? Talán majd versenyt fognak kiírni a jó megoldás keresésére?
A reklámtörvény részét képezô, de attól független, önállónak szánt nyelvtörvény javaslói a reklámszakmát sem kérdezték meg, mit tenne saját kebelén belül annak érdekében, hogy a hajmeresztô magyarítások ki se kerülhessenek a nyilvánosság elé. Olyanok, pl. mint egy világhírû üdítô ”maximum íz, no cukor” ajánló sorai, vagy a legfrissebben samponok kapcsán hallható szenzitív jelzô. Hát ettôl tényleg nyelvôrségért kiált a jóérzésû, és nyelvérzékû ember. A mostanság a Parlament elé kerülô törvénytervezet mindenre vonatkozik a reklámiparban, ami köztéren, médiában írva, mondva, mutatva van, és ráadásnak JÖNNEK a boltok feliratai. Ha megszavazzák, akkor 2003. január 1. én lép életbe: egy évnyi idôt hagynak arra, hogy a reklámszakma, illetve az üzlettulajdonosok kitaláljanak valami szép magyar szót, szavakat, olykor mondatokat a jelenlegi angol, francia, hottentotta, óhéber, felsôsvájci szavak helyébe. Így minden csillogó-villogó anyanyelven áll majd a cégtáblán, az óriásplakáton és fülnek.szívnek.szemnek gyönyörködtetôen a tv-ben meg a rádióban.
Na, ki akar ilyet játszani? A mostani GSM-mobil-wap-sms helyett nemes egyszerûséggel azt mondanák a reklámok, hogy „a kicsike mindent tud”. A Lewis farmert –egy amerikás magyar ötlete alapján – „tanyagatyát hord, aki számít” szöveggel hirdetnék. A franciák egyetlen, Magyarországon is reklámozott cigarettáját, a Liberté toujours szavak mellé biggyesztett „szabadon szívom” módszerrel magyarítanák. A multiplexbôl a laposan hangzó emeletes mozi válna, a hypermarketbôl óriáspiac, ahol nem óriást árulnak, de ezt úgyis tudja mindnek, mint azt is, mit jelentett az eredeti nemzetközi szó. Nehéz eldönteni, mi micsoda. Mi az, ami még idegen, és ami az, ami már jövevényszó a magyarban. Egykori tanulmányaim alapján úgy emlékszem, ha egy szót ragozni kezdünk, bárhonnan, bármilyen messzirôl jött is, az már nem idegen. Az jövevény, az anyanyelv szövete nem vetette ki, hanem befogadta. A gyerek magyarul mekizni megy, és akkor tudjuk, hogy a McDonladsban .eszik. Mobilozunk, smseseznük, internetezünk és ímélezünk, sôt. Mind jól vannak e nemzetközi, hogy ne mondjam internacionális jövevények. Mi lesz velük a törvény hatására? A közbeszédbôl nem lehet kiirtani ôket, erre nincsen jogi korbács, csak A FELIRATOKRÓL. Ezért kell a jó kis móka-kacagás, közös ötletparádé, hogy ne kapjunk fej és nyelvgörcsöt a ránk váró magyarításoktól.
Hogy jutottunk e remek helyzetbe? Állítólag civil nyelvmûvelôk és a Professzorok Világtanácsa hozta helyzetbe a kormányt, nehezményezve reklámokból a magyar nyelvre nehezedô külföldi nyomást, amely tán még vesztét és ezzel a nemzet törését okozná. Mert emlékszik mindenki az intésre: Nyelvében él a nemzet! Csakhogy más professzorok, kik nem civilek, hanem nyelvmûvelésbôl profik, de e világtanácsnak nem tagjai, a nyelvet szervesen, önállóan fejlôdô egységnek tekintik, amelyet törvényekkel nem lehet semmire kényszeríteni, azt mondják és bizonyítják, hogy nem a reklámok és az idegen szóval becézett boltocskák hozzák a legtöbb idegen szót az édes anyanyelvünkbe, hanem a tudomány és a politika. A klón meg a fegyverarzenál. A hibrid meg a szilikon, a ciklon és a cédé. Ezt meg ugye, nem lehet mégsem jogilag megrendszabályozni, mert mi lenne belôle, ha kitudódna, hogy a nemzetközi porondon magának helyet követelô Pannon tigris üldözi a nemzetközi porondon bevett szavakat és fogalmakat, mint emut a szavannában? Így jutottunk oda, hogy a Magyar Tudományos Akadémia asszisztálása mellett, a külföldi nyelveket nem ismerô elsöprô magyar többség érdekében törvénye iktatná a magyar országgyûlés, - nem ám parlament- a magyar édes anyanyelv szeretetét és tiszteletét. Ámen.

Wahornék / 2001 November 17

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer három fiú. Wahorn András, ef.Zámbó István és feLugossy László néven jegyzi ma ôket a magyar mûvészettörténet. Az András, az Öcsike és a Laca – így mondjuk hétköznapiasan. A hetvenes évek elején a sors egyfelé terelte ôket és amikor találkoztak, úgy érezték, kell egy kis változatosság, ezért festeni, rajzolni kezdtek. Lett egy stúdiójuk, kiállításaik közönségük, rajongóik és ellenségeik. Nem hivatkoztak mesterekre és egyetlen professzor sem dicsekedett velük, mint követôjével. Nem jártak iskolába és díszpolgárnak sem szerette volna senki megválasztani ôket. Csak csinálták, amit jónak és szabadnak tartottak. Magyarország, hetvenes évek vége. Vannak jelképes hívószavak, amelyeket egy generáció egyformán értelmez, ha még emlékszik egyáltalán. Kaposvárra menni színházba, a Balázs Bélába mozizni, az Új Zenei Stúdióba zenélni és Szentendre-Pomázra kiállítást nézni - egyet jelentett azzal, hogy az ember gyereke tagadja az egy és oszthatatlan hivatalos állami mûvészet egyeduralmát, hogy többféle igazság, tehát mûvészet létjogosultságában hisz, hogy esélyt ad a szabad gondolatnak és szabad formának. Bár ez nem volt bûn, de erénynek sem számított akkoriban. Mindenesetre nem díjazták az ilyesmit, sem a mûvészt, sem a közönségét. Olykor figyelmeztetések érkeztek az állami mûvészeti adminisztrátortól: közel jártok a tiltott övezethez. Igen? Gondolta egy nap a három fickó, akkor hadd szóljon. Zenélni éppúgy nem tanultak, mint festeni, épp ezért tudtak másképp, mint bárki azelôtt. Jó szövegekért sosem mentek a szomszédba, legfeljebb Szentendrérôl Pomázra és vissza. Csináltak tehát maguknak egy zenekart. Olyat, amilyen nincs és sosem is volt. Bizottság lett a neve és ezzel kitört az igazi botrány. A név a pártújság, a Népszabadság jól ismert betûtípusából virított mindenütt. A szövegek tûrhetetlen természetességgel gyalázták a szellemi és sexmezôket. A Bizottság együttes közönséges közellenség lett. Kevesen törôdtek a képekkel, annál többen a zenével. A nem kívánt következmények elkerülése végett AE, azaz Albert Einstein Bizottság névre keresztelt zenekar lemezei, koncertjei és kiállításai, filmjei és performanszai évekig igazodási pontnak számítottak: itt tartunk a lázadásban, a felháborodásban, na meg persze a legkülönfélébb szenvedélyek rabságában való vergôdésben.
A nyolcvanas években egy generáció követte ôket Szentendre és Pomáz között az országúton, a levegôben és a kitérôkön Miskolc és Párizs érintésével. Pesten és vidéken, az egyetemi városokban tömve voltak a mûvházak és más alkalmi játszóhelyek, ha ôk zenéltek. A profi nagyok borzongva és sápadva hallgatták a vakmerô amatôrök sikító saxofonját, horgô gitárját, artikulátlan énekét. Mit látsz Laca? – üvöltötte a lemezjátszó. Egy nagy segget látok- jött a válasz és a pártközpont azonnal idegzsábát kapott. Az egyetlen rádióban nem játszhatták a számokat, nem volt az a sanzonbizottság, amely végig tudta volna hallgatni. Kiállítást maguknak szerveztek, hiszen melyik zsûri írt volna alá engedélyt a tagadásban és vágyban tobzódó önkifejezés bajnokainak? Írtak, beszéltek, zenéltek, rajzoltak, festettek – lázadtak és lázítottak, levetették magukról a közmegegyezés minden nyûgét, a konvenciót. Elviselhetetlenek voltak a nyárspolgároknak: környezetük, szûkebb hazájuk Szentendre elôször rendôrért kiáltott, amikor a nép ajkán élô mendemondák szerint anyaszült meztelenül kergetôztek a fôtéren a szökôkút körül. Humor és trágárság, szabadság és szabadulás volt a Bizottság együttes a nyolcvanas években. Megvalósították minden mûvész álmát: önmaguk voltak. 1990-re minden megváltozott. A hivatásos szabadság rájuk is hatott: hárman háromfelé szakadtak. Ef.Zámbó, vagyis Öcsike hivatásos mûvész lett, nagy festô, szentendrei zenei guru és családapa. Felugossy , azaz Laca egy magyar kisvárosban él, feleség, kisgyerek, fotógrafikák és filozófikus szövegek világában. Wahorn András 91-ben azt énekelte, hogy elmegy Amerikába és itt hagyja kis hazáját. Valószínûleg ez a szöveg volt az utolsó, amelyet cenzurázni kellett és lehetett. El is ment András és ma Los Angelesben él. De hazajött, hogy találkozzon az Öcsikével és a Lacával Óbudán, ahol 3 karma címmel új mûveikbôl október 20-án nyílt kiállítás és vasárnap, november 18-án fél hatkor bezár. A meghívón 3 férfi mosolyog, a katalóguson 3 tarka tücsök figyel. A kiállító teremben 3 öreg nénike ügyel a rendre és a takarékos áramfogyasztásra. Kísérgetik a látogatót, lekapcsolják a villanyt és kikapcsolják a lakatlan szíveket görgetô generátort. Szabad óráikban ezüstfonalból karácsonyi díszeket horgolnak. A lakótelep és egy szálloda találkozása közé ékelt állami kiállító terem messze esik a városközponttól. Elszánt látogatónak kell lenni, régi rajongónak, ahhoz, hogy idejöjjünk. Ebbôl pedig kevés van. Kár. Akik nem látták, kimaradtak a magyar kortárs festészet eseményébôl: 3 nagy mûvész kiállításából.
Ránki Júliát hallották Budapestrôl.

Beszélô - 20. Évforduló / 2001 Október 19

A Beszélô nevû politikai és kulturális folyóirat legfrissebb számában Szilágyi Sándor néhány évvel ezelôtt készült fotói is láthatók: bemutatja azt, ami egy hónappal ezelôtt örökre megsemmisült: a World Trade Center tornyait, úgy, ahogy évekkel ezelôtt nagy mûvészi erôvel körbe fotografálta New York és egyben a modern világ építészeti szimbólumát. Most már csak az emlékezés maradt. Miért éppen ez a fontos, most, a Beszélô 20. Születésnapján? Azért, mert ugyanez a Szilágyi Sándor, népszerû nevén Saci, egyike volt az illegális Beszélô alapítóinak, és közöttük is a legfiatalabb. Sem ô, sem a többiek, a legendás nagyok: Kôszeg Ferenc, Haraszti Miklós, Nagy Bálint, Kis János, Iványi Gábor, F.Havas Gábor, Eörsi János, Kenedi János, és a ma már halott Solt Ottília, Nagy B. András és Petri György sem tudhatták elôre, hogy veszélyes vállalkozásuk, a szamizdat Beszélô egyszer majd szabadon, színpadon, kamerák, mikrofon és az új demokrácia elsô magyar köztársasági elnökének jelenlétében ünnepelheti 20. születésnapját.
Mint ahogy bizonyára bolondnak, de legalábbis provokátornak nézték volna azt, aki a nyolcvanas évek illegális Beszélô-terjesztôinek annak idején azt mondja, hogy az egyik titkos helyrôl a másikra hol Trabanttal, hol rozoga Zsigulival száguldozó Demszky 2001-ben fôpolgármesterként maroknyi kamerával fogja dokumentálni az ünnepség résztvevôit. Pedig így történt.
81-ben, amikor néhány értelmiségi a Beszélôt - a lengyelországi katonai puccs miatti elemi felháborodása lendületével - létrehozta, már voltak elôzményei az illegális sajtónak Magyarországon. Ezek közül a legismertebb a Profil volt, amely ezernél több oldalas dokumentumkötet és nevét a benne szereplô cikkekrôl kapta, amelyek nem fértek be a hivatalos magyar sajtó lapjainak “profiljába”, így lett belôlük szamizdat. Ezt a szót a számítógép helyesíróprogramja nem ismeri, pedig az elmúlt évtizedben megszámlálhatatlanul sokan leírták. Hiszen a szamizdat –orosz szó, saját kiadás a jelentése- mint a lengyeleknél, éppúgy a magyaroknál is a 89-ben bekövetkezett rendszeromlás egyik leghatékonyabb eszköze volt. Mert volt szamizdat újság, könyv, folyóirat – ez volt a második nyilvánosság. Írták, terjesztették, olvasták egyre többen. Ha belegondolunk, hogy a Beszélô 1981-ben 1500 példányban indult, majd késôbb lapszámonként 2000 példány fogyott belôle, az utolsó, gyakorlatilag már csak félig illegális számát pedig 8000 példányban készítették, visszamenôleg is csodálkozhatunk ezeken a számokon. Nemcsak az elôállítók bátorsága és munkabírása, hanem az olvasók ragaszkodása is példa lehet. Nem volt ugyanis könnyû egyik félnek sem. Az állandó és rémült készenlétben nyomozó rendôrök hiába voltak sokan és hatalommal felruházva, nem tudták sem megszüntetni, sem csökkenteni a Beszélô létét és hatását. Ma már sokan mosolyogva tudják mesélni kalandjaikat a titkos rendôrökkel, ma sokan mondják, hogy tudták mit tesznek a pártállam és rendôrsége ellen, tudták, hogy a cél, a nyílt, demokratikus társadalom nem lázálom, hanem megvalósítható. Azért lehetséges ez, mert sokan voltak benne. Az egész szervezetre egyszerre volt jellemzô a legszigorúbb konspiráció és a néha vakmerôen nyílt fellépés. Nyolc év alatt 27 klasszikus Beszélô jelent meg. A papír és a nyomdagép, meg a szükséges festék a legkülönfélébb helyekrôl jutott az elôállítókhoz. Volt, aki állami irodából csempészte bevásárlókosárba rejtve a papírt egy veszélytelennek tûnô boltba, ahonnan ô sem tudta, hogyan kerül a gépelôkhöz. Más gyári munkásként dézsmálta a szocialista festék készletet és a raktáros meglepô cinkossággal segédkezett neki. Természetesen külföldrôl is jött támogatás, szellemi, anyagi egyaránt.
Nem volt persze minden tekintetben ilyen anekdotikus a helyzet. Aki az elsô nyilvánosságban is publikált, vagy prominens helyen dolgozott, hamarosan az utcán találta magát, ha neve az illegális sajtóban is megjelent és ha e tevékenységével nem kívánt felhagyni egy jól irányzott elbeszélgetés után sem, ahogy akkoriban nevezték a titkos rendôrség szoft módszerét. Nyilvánvaló volt, hogy a lap szerkesztôit lehallgatják, az utcán rendszeresen követik. Házkutatás, lefoglalás, útlevél bevonás, fenyegetés természetes jutalma volt a szamizdatosnak. Nem volt titok, hogy a szamizdat Beszélôben megjelent írásokat, amelyeknek szerzôi a legjobb magyar írástudók közül kerültek ki, legtüzetesebben a pártközpontban olvasták. A Beszélô jó lap volt. Ahogy Kis János filozófus, egykori alapító szerkesztô, a demokratikus ellenzék emblematikus figurája a pénteki születésnapi bulin fogalmazott: a Beszélô önmagában és nem annak ellenére volt jó lap, hogy szamizdatban készült.
De félre a nosztalgiázással. A ma elegáns külsôvel és liberális tartalommal megjelenô, interneten is olvasható (http://beszelo.c3.hu) politikai és kulturális havilap Beszélô sorsa 1990 januártól nem volt diadalmenet. A szabad sajtó piacán igen népszerû, harcosan szókimondó bár csúnyácska hetilap, majd kétheti lap lett, és lassan belehalt a szerkesztôket megosztó vitákba. Legvégül a pénztelenség vezetett oda, hogy 1995 júliusában úgy tûnt: nincs többé Beszélô. A tetszhalott állapot néhány hónapig tartott. 1996 március 15-én, a sajtószabadság napján bemutatták az új havilapot. A huszadik születésnapra nem jelent meg különszám. A mostani Beszélôn ez olvasható: alapítva 1981. III. folyam VI évfolyam 10 szám és nem olvasható benne emlékezô-emlékeztetô cikk.. A pénteki, születésnapi bulin tehát a jogfolytonosságot ünnepelték, kicsit rendezetlenül, puritán módon. Nem ez volt a lényeg, hanem a közönség: atyák, nagyatyák és az új generáció együtt töltött egy szabad estét.
Ránki Júliát hallották Budapestrôl.

Állatok világnapja / 2001 Október 6

Szomszédasszonyom, Rózsika, minden héten egyszer sárgarépával, salátával, egyéb zöldséggel telerakott kosárral megy el otthonról. Lilihez indul, látogatóba. Egy éve már, hogy ez szokássá vált nála, ilyenkor a munkahelyérôl is elengedik, csak délben kezd dolgozni. Nyár végén azzal lepett meg, hogy külföldre utazik két napra, mert rég látta Lujzát. Rokon? – kérdeztem. Elbizonytalanodott, majd ragyogó arccal kivágta a választ: úgy mint Lili. Amikor elújságoltam neki, hogy az állatok világnapja alkalmából a Torontói hallgatóknak az állatkertrôl fogok írni, Rózsika rám emelte a tekintetét, mosolygott is könnyezett is, és azt mondta: akkor most már elárulhatom: Lili, akihez hetente megyek, az én örökbe fogadott tevém. Neki viszem a sok zöldséget, és amíg eszeget, nézem ôt. Ha befejezte, engedi megsimogatni a homlokát, sôt közel hajol hozzám, és akkor a fülébe súgom, szervusz Lili. A születésnapjára tortát vittem az ápolóknak. Lujza szintén az én tevém. Belgrádba utaztam hozzá, mert Pestrôl odakerült és azóta nem láttam. Megismert, amikor szólítottam odafordult, láttam, hogy tudja, ki van a kerítésénél. Azért választottam Lilit, mert Lujza nagyon hiányzott.
Én csak álltam és néztem. A mi két hallgatag teknôsünkre és vidám kis tengeri malacunkra gondoltam, akik nálunk laknak. Rózsikának ugyanis otthon se kutyája, se macskája. Lám, tevéje mégis van, nem is egy.
Lili és Lujza, Rózsika örökbefogadott tevéi nem számítanak ritkaságnak a budapesti Állatkertben. Az Állatok világnapja alkalmából épp ma mondta el az intézmény igazgatója, hogy 1300 örökbefogadó szülô támogatja ôket, valamint ki tudja hány magyar állampolgár, aki jövedelemadójának 1%-át felajánlva idén összesen 28 millió Forintot juttatott az Állatkertnek. Ezzel és egy milliónál jóval több látogatójával ez a legnépszerûbb kulturális intézmény Magyarországon. Vasárnap csacsifogatot, pónikat adnak kölcsön, hogy ôk vezessék a felvonuló sereget: embereket, akik pórázon tartható – vezethetô kedvenceikkel végigsétálnak az Andrássy úton az Állatok világnapján. Budapesten 10 éve így van ez már, hol több, hol kevesebb résztvevôvel, hol hivatalos, hol teljesen civil szervezéssel. Ha úgy vesszük, ez a protokoll. Mosoly, séta, “de édes a kiskutya”, “de szép a cica”, “mit tud a papagály”? Összegyûlnek, akiknek ugyanaz a dolog kedves: a kicsi vagy nagy állat: lábas, szárnyas, uszonyos, szôrös, bôrös, páncélos. Nem tudok róla, hogy valaha kijött volna valaki a mégoly szelídnek kikiáltott, otthon tartott tigrisével, medvéjével, krokodiljával. Mert nálunk ilyen is létezik. Ezekre az állatokra hiába vonatkozik a védelmüket szolgáló törvény itthon, és az állatok úgynevezett tízparancsolata a világban: nem védi meg ôket a szûkös élettér okozta szenvedésektôl senki, sem a világnapon, sem a többin. Mint ahogy gazdájukat sem védené meg az állatszeretôk dühétôl senki, ha mégis lejönnének a felvonulásra. A törvény államilag annál hatékonyabb: a budapesti állatkert ketrecei és kifutói bizonyos nagytestû állatok számára nem szabványosak, ezért tôlük lassan meg kell válni. Veszélyben vannak a bölények, orrszarvúak, az elefántok, zsiráfok. Lesz-e nagyobb hely, még nem tudni. Az is lehet, hogy költözniük kell majd idôvel, a tervek szerint Gödöllôre, vagy más, tágasabb parkokba. Mindez még csak álom. Most a felvonulásra készülnek az érintettek, és idén a gondtalan ünneplés mellé már csatlakoztak olyan állatvédôk, akik nyílt napot rendeznek kutya menhelyeken, az Állatorvosi Egyetemen és más helyszíneken, hogy a kulturált állattartás szokásait bemutassák az érdeklôdôknek.
Miért kell ez? Aki járt már Budapesten, tudja, az üzletek ajtaján ott a jelzés: Kutyával tilos a belépés. Magyarországon elképzelhetetlen az, ami másutt természetes, hogy étterembe kutyával lehessen bemenni, hogy üdüléskor a kis kedvenc a családdal menjen, hogy a tûzoltók kivonuljanak egy kismacska megmentésére. Másfelôl viszont itt csak lehajtott fejjel szabad közlekedni a belvárosi utcákon, mert kutyadolgok vannak lépten nyomon, és sajnos nem ritka, hogy kertvárosban kóbor vagy kényes tenyésztett állatok emberekre támadnak.
Az Állatok világnapja eredetileg október 4-én van, de egy csütörtöki felvonulás megbénította volna a várost, ezért vasárnapra tették. Az Állatok Világnapja eredetileg a vadon élô állatok szeretetébôl példát mutató és arra intô Assisi Szent Ferenc ünnepe, de ma már minden védtelen, ezért a pusztulással szembenézô állat védelmére figyelmezteti az embereket. Az embereket… az állatok ugyanis nem tudják, hogy ez az ô világnapjuk. Ãk csak szeretik, tûrik, szenvedik, meghálálják azt, amit az embertôl kapnak. Ma minden esetre dupla salátát adtunk a teknôsöknek és paradicsomot a tengeri malacnak, és nem visszük ôket holnap sétálni, mert halálra rémülnének az emberektôl és az állatoktól. De lélekben ott vagyunk a nagyvárosok környéki erdôkben, ahol a senki által nem szeretett kóbor kutyák ôdöngenek százezer számra, és gondolunk a világ legöregebb állatkerti párduc nénijére, Csillára, aki 24 évesen épp tegnap halt meg a fôvárosi állatkertben.
Ránki Júliát hallották, Budapestrôl.

Gandhi böjt / 2001 Szeptember 22

Miközben a világ reszketve figyeli a politikai szuperhatalmak ellenlépéseit a terrorizmus megtestesítôivel szemben, ugyanezekben a napokban néhány apró kis templomban egy magyarországi közösség emlékeztetô böjtöt és imádságot tart “felebarátaink elfogadásáért és a kirekesztés elutasításáért”. Ez az esemény pár cigányember kezdeményezésére jött létre most hétvégén, immár másodszor. Tavaly szeptember 20-án tartottak elôször közös lelkiismeretvizsgálatot és tisztító böjtöt, és azért választották ezt a napot, mert példaképük, Mahátmá Gandhi 1932 ôszén éppen egy ilyen tisztító böjttel érte el, hogy hazájában, Indiában a templomok, a vendéglátó helyek és az iskolák megnyíljanak az addig kitaszítottak elôtt. Magyarországi követôi a cigányság egyenjogúságának elismertetéséért vívott harcban követendô útként ismerték föl Gandhi egykori módszerét, és erre nagyon aktuális okuk is volt: a magyar oktatási rendszerben 2000-tôl, tehát tavaly ôsztôl újdonságként szereplô Arany János Programból kizárták a roma gyerekeket. A pályázat lényege az, hogy kistelepüléseken élô, hátrányos helyzetû, tehetséges gyerekek ötéves gimnáziumi képzésben vehetnek részt, ehhez kapcsolt kollégiumi elhelyezéssel együtt. Csakhogy az oktatási kormányzat megfeledkezett a cigány családok speciális helyzetérôl, így ôk, illetve az a település, ahol élnek, nem tudott bekapcsolódni a programba. Ezért néhány Pécs-környéki cigány és nem cigány értelmiségi, akik már mûködtetnek kollégiumot és iskolát is tehetséges cigány gyerekeknek, tehát tudják, mekkora jelentôsége van a tanulás esélyének, böjtöt szerveztek az Oktatási Minisztérium budapesti épülete elé. Amikor az illetékesek, vagyis az Arany János Program felelôsei ennek hírét vették, azonnal tárgyalásokat kezdtek, hogy a nyilvános botrányt elkerüljék. Az utcai demonstratív lépés elmaradt, a tanulási programba bekerült egy roma továbbtanulási alfejezet, idén pedig már 3 olyan kollégium is mûködhet, ahol a cigánygyerekek vesznek részt a tehetséggondozó programban.
A tavalyi kezdeményezô, a pécsi Amrita egyesület ötödikes-hatodikos gyerekeket támogat Pécs környékén abban, hogy nehéz helyzetükbôl kikerülve sikeresen járják végig az általános iskolát, és ezzel esélyük legyen a gimnáziumra, vagy valamilyen szakma megszerzésére. Ennek a csapatnak Orsós János, egy 26 éves cigányember a vezetôje, aki miközben a hidasi kisebbségi önkormányzat elnöke, maga is tanuló: érettségire készül egy speciális iskolában, a belvárosi tanodában. Saját bôrén érzi azt, amit a statisztika így regisztrál: Magyarországon a középfokú oktatásban a cigány fiatalok mindössze 10%-a vesz részt. Ezért lett a továbbtanulás egyenlô esélyéért szervezett tüntetésbôl böjt, amit idén megismételtek. Mert bár van már egy-egy mutatkozó lehetôség, a helyzet korántsem megnyugtató. Ha csak a tanulásnál és nevelésnél maradunk: komoly pedagógiai viták folynak arról, ki kell-e szakítani a cigány gyerekeket saját környezetükbôl, avagy érdemesebb azzal párhuzamosan, mintegy összehasonlítási és választási lehetôséget biztosítva kiemelni ôket a szegénységbôl és a hátrányos helyzetbôl. A kétféle elméletnek kétféle iskolája illetve kollégiuma van. Ráadásul mindkettô állandó küzdelmet folytat a fennmaradásért, mert az állami segítség nem jön, inkább a magyarországi, illetve német református közösségekre támaszkodhatnak.
Az idei lelkiismereti és tisztító böjt elsôsorban az esélyegyenlôség kérdésére irányította a figyelmet. Aki nem ismeri belülrôl a különbözô és egymással sem mindig szimpatizáló roma közösségeket, annak megdöbbentô lehet a meghívó szövegében szereplô szöveg, amely azt mondja, “a böjtöt az etnikai megkülönböztetés szégyenétôl való megtisztulásért” tartják az abban részt vevôk.
E szégyentôl való szabadulásnak a mûvészet a legjobb eszköze. A hagyományosan sikeres, elismert muzsikus családok, az egyre gyakrabban felbukkanó, kiugró képességû jazz zenészek és festôk mellett most új formát talált magának a cigány kultúra. A korábban már emlegetett Orsós János ha nem is egyedül, de oroszlán részt vállalva a feladatból, lefordította a János Vitézt cigány nyelvre, mégpedig az általa beszélt, irodalmi hagyományokkal Magyarországon nem rendelkezô beás nyelvre. Megnyert egy rajztanárt, akinek intézeti tanítványai megrajzolták az illusztrációkat, egy amerikai fordító pedig hozzá tette az angol szöveget. A János vitéz beás-angol-magyar szövegû, gyerekrajzos kiadása olyan szép, hogy majd megszólal, bemutatójára két hét múlva kerül sor Pécsett. Nem kell sokat magyarázni a választást, ha belegondolunk, mirôl szól Petôfi mesekölteménye: hogyan lesz a kisemmizett, elüldözött, kóborló Kukorica Jancsiból erôs, bátor, tündérkirály, János vitéz.
Ránki Júliát hallották Budapestrôl.

Augusztus 20 / 2001 Augusztus 18

Nagy ünnepre készül Magyarország: az idei augusztus 20-a nem olyan lesz, mint az eddigiek voltak. Ez a nap, a most következô hétfô ugyanis, a millenniumi év zárónapja, a magyar államiság és a kereszténység felvételének 1001-ik évfordulója. Ennek megfelelôen, és kapcsolódva az e hét szerdán megtartott Nagyboldogasszonyt köszöntô egyházi ünnephez, amikor a koronát egy napra a Parlamentbôl Esztergomba vitték, egy hatalmas koronával ékesített hajón, az eddigi hagyományos tüzijáték is millenniumi lesz: a Lánchídon épített kilövôállások mellett már most, nappal is jól láthatók egy óriási korona körvonalai. Budapest utcáin mindenütt a közös ünneplésre hívó, a családokat a Duna partra invitáló, Szent Istvánt és a Parlamentet mutató óriásplakátok láthatók, amelyek a millenniumi év legfényesebb ünnepére csábítják a polgárokat. A napilapokban egész oldalas, színes tájékoztató található a közlekedési és parkolási tudnivalókról, hiszen a pesti és budai rakpartot, valamint a belváros egy részét két napra le kell zárni. Egy felmérés szerint az augusztus 20. ünnepség során a megkérdezettek közel 80%- a tüzijátékra kíváncsi. Aki azonban nem, vagy nem fér oda, ahonnan minden élvezhetô, az sem marad látnivaló nélkül. Itt van mindenekelôtt a budapesti Hôsök terének dísze, Budapest egyik jelképe a Millenniumi emlékmû. Valamennyi király, fejedelem és hadvezér a helyén áll tisztán, szépen: magyarul felújítva. Hat évi megfeszített munka után a Hôsök tere méltó is a névéhez, hacsak azt nem tekintjük, hogy a gördeszkások, biciklisek és turistabuszok most sem tekintik szent, de legalábbis kiemelten tiszteletre méltó helynek. Ezért most újabb mozgalom indul, hogy a külföldi állam és kormányfôk által is rendszeresen megkoszorúzott magyar hôsi emlékmû is kellô védelmet kapjon, díszôrség vigyázza ezt a követ a Millenniumi emlékmû elôtt.
Akik nem a fôvárosban, hanem vidéken élnek, szintén kaptak millenniumi ajándékot: a híres hímzett zászlót, vagy, ha szerencsésen pályáztak, akkor köztéri szobrot is. Összesen 220 mû készült el, ebbôl 77 Szent Istvánt ábrázolja. Érdekesség, hogy kevés közöttük a régen divatosabb lovas ábrázolás, több a kereszttel, koronával díszített szobor.
A millenniumi év, amely hivatalosan augusztus 20-án ér véget nem 365, hanem 597 napig tartott és az állam milliárdokat használt föl a méltó ünneplésre. Az eredményrôl még nem készültek el a beszámolók, a szobrokon túl könyvek, filmek, zenemûvek, restaurált templomok tartoznak a leltárba. Hogy mit hoz majd augusztus 21., és a következô évezred – ez a csípôsebb tollú publicistáknak a kedvenc témája. Addig is itt állunk a hétfôi ünnepség elôtt, és a város egy megbolydult méhkashoz hasonlít. Éjjel 1-kor csúcsforgalom van a fôutakon, fiatalok zajonganak a diszkókban, taxisok bizonytalan mozgású gyalogosokat kerülgetnek az utakon. Prózai és nem ünnepi oka van ennek. Augusztus 19-én, tehát vasárnap megint Forma 1 lesz a Hungaroringen. Az ezen a hétvégén amúgyis turista csúcsforgalmat bonyolító Magyarország most még több külföldinek mutathatja meg ünnepi arcát: a régit, 1001 éveset éppúgy, mint a modern mait. És ha a vendégek maradnak, láthatják majd a hétköznapit is. Ha pedig tetszett, akkor bizonyára visszajönnek. Mi, 1001 éve itt élôk – maradunk. Mert ez a mi hazánk.
Ránki Júliát hallották Budapestrôl.

Opera / 2001 Augusztus 4

Szokatlan dolog, hogy a legnagyobb nyár és az évadot követô szünet kellôs közepén beszédtéma legyen az opera. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a budapesti dalszínjátszásról már egy évvel ezelôtt, ugyancsak a nyári szünetben röppentek föl az elsô olyan hírek, amelyek alapvetô változtatásokról szóltak. A közismerten zenekedvelô és ezen belül operarajongó kulturális miniszter szándéka volt, hogy az operát, az Erkel Színházat és az Operettet összevonják. A tavaly ôszi évad már így kezdôdött, de hamar kiderült, hogy az ellenállás akkora, hogy nem lehet átverekedni rajta az ötletet. Ráadásul az Operett frissen felújított épületével a fôvárosé, míg az operát a minisztérium tartja fönn. A ledérebb mûfaj új igazgatót kapott, épp az Operaház egyik vitatott, de kétségkívül eredményes és eredeti szemléletû rendezôjét, a fôváros pedig nem adta át a házat. Maradt, mint megoldandó képlet az Opera és az Erkel, ahol az utóbbi években csökkent az elôadások száma, de a nézôk hûségesek voltak. A fôigazgató, Szinetár Miklós megbízatása pedig 2001. május 31-ig szólt. Az új elképzelés az volt, hogy váljon szét a fôzeneigazgató és a fôigazgató személye. Ennek érdekében tettek egy kísérletet, hogy megnyerjék Christoph von Dohnányi, világhírû karmestert, aki udvariasan, de azonnal visszautasította a kulturális miniszter ajánlatát. Az okok között bizonyára nagy súllyal szerepelt az a tény, hogy a fôzeneigazgatói posztot áprilistól kellett betölteni, márpedig komoly mûvész ilyen rövid határidôvel ekkora súlyú feladatot nem vállal. A nemzetközi gyakorlatban másfél évet számolnak a felkészülésre, míg itt mindössze 4 hónap adatott. Ennek ellenére pályázatot írtak ki, elôször a mûvészi arculatot meghatározó fôzeneigazgatói posztra. A hat jelentkezôt komoly szakmai zsûri értékelte, két ajánlkozót tartva alkalmasnak, akik közül az egyik, a magyar származású, nemzetközi hírû, 64 éves Peskó Zoltán, aki 1996 óta a Német Rajnai Opera fôzeneigazgatója, két nappal az eredményhirdetés elôtt visszavonta pályázatát. Maradt, mint egyetlen megfelelônek tartott jelölt, a 40 éves, huzamosabb ideje fôleg olasz staggione produkciókban dolgozó, Gyôriványi Ráth György karmester. Gyôriványi 1986-ban a Magyar Televízió karmesterversenyében tûnt föl, majd megnyerte a pármai Toscanini versenyt és ezzel el is tûnt a magyar zenei életbôl, mert elsôsorban Olaszországban dolgozott, ahol 1995-ben vezényelt elôször operát. Mint mondta, családja és mezôgazdasági farmja miatt rendszeresen hazajárt, tehát nem tekinti magát külföldön élô magyar muzsikusnak. A fiatal fôzeneigazgató áprilisban kezdett dolgozni. Többszáz elôadást végignézett Pesten és vidéken, a színpadon nem szereplô énekeseket meghallgatásra hívta és bejelentette a zenekar és az énekkar várható minôsítését is. Nincs ebben semmi rendkívüli, hiszen ez a dolga, erre szól a megbízatása: hogy döntéseivel meghatározza a budapesti dalszínház mûvészi színvonalát. Átvette, de kissé megváltoztatta a jövô évad terveit, amelyet a korábbi vezetés a miniszter kérésére már kialakított, hiszen ezt márciusban kell véglegesíteni. Két rendezôvel nem tudott megállapodni, így jelenleg csak egy maradt, akivel tervezni lehet a budapesti Operában. A vendég karmesterekrôl még nincs hír, a most mûködô három marad. Mindezek után valamennyi énekmûvész levelet kapott a fôzeneigazgatótól. A hivatalos hangú értesítés arról szólt, hogy a címzett mikor és milyen elôadás számára álljon rendelkezésre a következô évadban. A szakma tudja, hogy a közel száz magánénekes fele nem tud már színpadra lépni, éppen ezért nem csoda, ha volt, akinek a levelében az állt, hogy nem számítanak rá. És ettôl lett téma az opera a 40 fokos kánikulában. Arról már nem is beszélve, hogy miközben a mûvészeti titkár és a gazdasági vezetô távozott, többszöri nekifutásra sem sikerült fôigazgatót találni, mert a kormány – és nem az illetékes minisztérium – még csak most vizsgálja, hogy a fôzeneigazgató pénzügyi követelései reálisak-e, és a megduplázni kért állami támogatás vajon valóban a köztudottan közepes színvonal emelkedéséhez vezetne-e. A Magyar Állami Operaház az elmúlt 5 évben a viszonylagos béke szigete volt. A jelenlegi kulturális kormányzat óhaja az, hogy olyan legyen, mint az aranykorban volt. Ez a cél békésen nem érhetô el – legalábbis ezt mutatják azok az események, amelyek az elmúlt fél évben a budapesti társulat életét meghatározzák. Hogy szeptembertôl kire hárul a rendteremtés, osztás-szorzás, és egyéb kényes ügyek feladata, az, hogy stílusosak legyünk: a jövô zenéje.
Ránki Júliát hallották Budapestrôl.

Pepsi Sziget -melegek / 2001 Július 21

Magyarországon a Szigetrôl mindenki tud. A Sziget szó ma már egyet jelent egy heti közös együttléttel és otthonról való kiszakadással, egyes szülôknek aggodalommal vegyes borzadással, fiatalnak az önállóság elsô próbájával. A kilenc éve mûködô Sziget csak jó kis zenés bulinak indult, Diáksziget néven, az óbudai Hajógyári Szigeten. A mára 900 milliós költségvetéssel dolgozó bonyolult szervezet Európa legnagyobb rockzenei fiatalfesztiváljai közé tartozik, többszázezer látogatóval, számos külföldi és magyar sztárvendéggel, akik koraestétôl késô éjszakáig lépnek föl. Mellettük itt vannak a hazai civil világ aktuális társadalmi problémákat orvosolni igyekvô csoportjai, akik a Civil falunak nevezett terepen kaptak helyet. A szervezôket elôször a környezetvédôk támadták, féltve a sziget füvét, pár év múlva a környékbeliek besokkaltak a zajtól, idén a polgármester a homoszexuálisok programjába kötött bele, épp egy héttel a meleg büszkeség napján tartott felvonulás után, amit több konzervatív szervezet és néhány egyházi vezetô élesen bírált és elutasított.
A Tarlós István, óbudai polgármester által - homoszexuális tartalma miatt - a kiskorúakra veszélyesnek tartott programokat szervezô civil szervezetekkel április óta érvényes megállapodása van a Szigetnek. Hogy kinek és mirôl jutott eszébe július elsô napjaiban, hogy ezt kifogásolja, erre az érintettek egyike sem tudott válaszolni. A III. kerületi polgármester július 3-án kelt levele váratlanul érte a Szigeteseket, akik saját bevallásuk szerint azért nem értesítették annak tartalmáról a civileket, mert minden idejük és energiájuk arra ment el, hogy – amint Müller Péter Sziámi a helyzetet jellemezte - meggyôzzék Tarlós Istvánt arról, amit egyébként saját maga is olvashatott, hogy a Szivárvány sátor programjában a Mûcsarnok igazgatónôjétôl a budapesti Francia Intézet igazgatójáig kiemelkedô személyiségek szerepelnek és nem kis botrányt húzna magára a polgármester úr, ha mindezt be akarná tiltani a köztudottan homoszexuális Alain Ginsberg mûvei és az azokról beszélô, közismerten liberális Eörsi István, író miatt. Ennek, az idôközben Magic Mirror-ra keresztelt nagy sátornak egyébként Michael Lake, az Európai Unio budapesti nagykövete a fôvédnöke és programjában valóban szerepelnek rendhagyó beszélgetések a meleg mûvészetrôl. Miután ezt a félreértést sikerült tisztázni, július 10-én egy általános tilalmat tartalmazó ötsoros szerzôdés-kiegészítést írtak alá, amely szerint az óbudai polgármester kezdeményezésére a felek megállapodnak abban, hogy idézem: “a fiatalkorúak védelmében és a másként gondolkodók biztonsága érdekében semmi néven rendezett homoszexuális jellegû felvilágosító, vagy egyéb címen folytatott mûsorok nem lesznek.” Ez a megfogalmazás a polgármester úrtól származik és a Szigetesek annak tudatában írták alá, hogy ilyen propaganda amúgy sem állt szándékukban, tehát minek vitatkozzanak tovább, kockáztatva ezzel esetleg a Sziget helyzetét. Ráadásul a néhány sor a szerzôdésük részeként nem publikus, ezért joggal gondolták, hogy az egész belügy marad, és minden program mehet az eredeti rend szerint. Csakhogy a polgármester másnap, világgá kürtölte a megállapodást: a meleg civil szervezetek a sajtóból úgy értelmezték: ki vannak tiltva a szigetrôl.
Váratlan hevességgel és aktivitással léptek mûködésbe az érintettek: jogvédôk, a Szigetre meghívott zenészek, más civil szervezetek tiltakozó hulláma indult meg. A melegek nevében az egyik jogvédô szervezet följelentette az óbudai polgármestert hivatali visszaélés és diszkrimináció miatt, emilben értesítette a rendezvény sponzorait a sérelemrôl, és kilátásba helyezték, hogy nem vesznek részt a rendezvényen, ha július 22-éig a Sziget nem bontja föl a polgármesterrel a homoszexuális programok ellen kötött írásos megállapodását. A nyomaték kedvéért tüntetést hirdettek meg július 16. hétfôre a két fél épülete elôtt. Ez hatott: Sziget elôször bocsánatot kért az érintettektôl, majd közölte, hogy semmisnek tekintik a megállapodást. A meleg szervezetek elálltak a bojkottól, de a tüntetést hétfôn megtartották III. kerületi polgármesteri hivatal elôtt, ahol átadták az Alkotmány egy példányát a polgármesternek, aki ezek után egy olyan sajtótájékoztatót tartott, amelyen újságírók nem tehettek föl kérdéseket. Miért gondolja egy közvetlenül választott helyi vezetô, hogy megteheti ezt? Olyan ütôkártya van a kezében, amelyet kijátszhat: az augusztus elsején nyitó Sziget összes mûködési engedélyét ô hagyja jóvá a kezdés elôtt egy nappal. Ha tehát úgy ítéli meg, hogy az egészségügyi, biztonsági és egyéb elôírásoknak nem felel meg a rendezvény, akkor meg is hiúsíthatja. Ezzel azonban többszázezer fiatal haragját vonná magára, amit valószínûleg nem fog megkockáztatni. De számos kellemetlenséget és fôleg komoly anyagi veszteséget okozhat a renitens partnernek, ha a Sziget 8 napja alatt szigorú ellenôrzést tart. Ha hibát akar találni, könnyedén sikerülhet. A terep eleve nem alkalmas ilyen tömeg befogadására és ezt mindkét fél tudja, amióta Sziget a sziget. Csakhogy az együttmûködés eddig a kölcsönös elônyökön alapult: a laza, multikulti Sziget jól jövedelmezô üzletté tette a fiatalfesztivált, a polgármester sütkérezhetett a dicsôség fényében és a kerület is jól járt a bevételekkel, miközben egy hétig tûrte a zajt és a port. A tíz évvel ezelôtt még liberális polgármesterbôl azonban politikai karriert építô politikus lett, aki a mai, divatos konzervatív eszméket vallja magáénak és a fiatalkorúak védelmére hivatkozva tiltaná ki a melegeket a Szigetrôl, miközben nem tudta, hogy az elmúlt két évben is ott voltak és azt sem tudta, idén mire készülnének. A Sziget kezdeményezôibôl üzletemberek lettek: ôk is saját karrierjüket építik, évente több nagy rendezvény szervezését ôk kapják, éppen a Sziget sikerére tekintettel. A két profi oldal csak egy valamivel nem számolt: a civilekkel. Márpedig ôk vannak többen, akkor is, ha ebben a konkrét esetben egy kisebbség, a melegek érdekei kerültek veszélybe. A Sziget már soha többé nem lesz az, ami volt – mondta keserûen valaki. Ez a veszteség a másik oldalon nyereséget hozott: a magyarországi civilek megerôsödését. A jogainak védelmére immár képes szabad és szolidáris gondolkodás szigete bukkant föl a Duna magyarországi szakaszán, a konzervatív, kirekesztô megnyilvánulások egyre gyakoribb hullámai között.
Ránki Júliát hallották Budapestrôl.

Kábítószer Ellenes Világnap Magyarországon / 2001 Június 23

Legutóbb másfél évvel ezelôtt számoltam be kedves hallgatóimnak a magyarországi droghelyzetrôl. Ma újra ez lesz a téma, és ennek két oka van: az egyik, hogy azóta a parlament valamennyi párt egyetértésével elfogadta a Nemzeti Drogstratégiát. A másik: június 26-án, kedden van az ENSZ által meghirdetett Kábítószer Ellenes Világnap, amit Budapesten nagyon komolyan vesznek, ezért egy egész hétig tartó programsorozatot szerveztek több minisztérium összefogásával. Hétfôtôl tartja IV. nemzetközi konferenciáját a Családterapauták Egyesülete, ahol egy napot a család és a drog kérdésének szánnak. A magyar ENSZ társaság jogászok részvételével tart vitafórumot a magyarországi drog helyzetrôl. Két napot szentelnek a sportnak, amit a droggal szembeni egyik leghatásosabb eszköznek tekint a fôfelelôs Ifjúsági és Sport Minisztérium. Lesz még internetes chatvonal, díjátadás és kitüntetés osztás is. Az állami rendezvények mellett szembe ötlô a civilek aktivitása. Ez jól érzékelhetô volt már június elején, amikor Szenvedélyek Napja címmel tartottak összejöveteleket, filmvetítéseket, tapasztalat és eszmecserét. Akkor több százan voltak ott volt a Corvin mozi környékén, akik valamilyen szenvedély rabságából szabadulni próbálva segítôket kerestek, vagy maguk segítôként ajánlották fel tudásukat. A jövô keddi Kábítószer Ellenes Világnaphoz kapcsolódóan két kiemelkedô civil program lesz. Az egyiket egy új, magát Független Fiatalmûhelynek nevezô baráti társaság szervezi. Családi piknikre hívtak meg mindenkit, akit csak ismernek a drogos szakmában, hogy gyógyultak és gyógyítók együtt tegyenek hitet amellett: van megoldás a legkilátástalanabb helyzetben is. Ez önmagában nem lenne elég, ezért ôk kitalálták, mitôl mozdul meg az a tömeg is, amelyik még nem érintett közvetlenül, de nem szeretné tétlenül nézni az egyre súlyosabb magyarországi állapotokat. Az Orczy kerti piknikre színészeket, sportolókat, más hírességeket is meghívtak. Mindenkit arra kértek, hogy hozzon a finomságokkal teli kosara mellett egy-egy olyan fotót is, amelyen élete legszebb pillanatát ôrzi. Egy óriásplakátra teszik föl a képeket és hozzá fûzôdô élményeit mindenki elmesélheti. Fiatal zenekarok és a fiatalok rádiója is részt vesz a találkozón, amelynek kiötlôje egy testvérpár. A fiú súlyos függôségbôl gyógyult meg újságíró nôvére segítségével, aki egy könyvet is írt az évekig folytatott elkeseredett küzdelemrôl. Hetek óta ôk a sajtó sztárjai, mert névvel és arccal vállalták történetüket. Szimpátia és minden irányból megnyilvánuló segítô szándék kíséri munkájukat. Az Élménymozgalom nevet adták programjuknak, mert azt vallják, hogy pozitív élmények sorával lehet elérni, hogy a tizenéveseknek eszükbe se jusson droghoz nyúlni. Ezért nem egyszeri kampányt szerveznek, hanem összefüggô, egymásra épülô programot, amelybe ôsztôl több középiskolát bekapcsolnak, versengéssé növesztik a kalandjátékokat. Egyetlen jól megfogalmazott mondattal írták le céljukat: “élmények, kalandok, csapatok kellenek ahhoz, hogy jól érezzük magunkat a bôrünkben”. A hihetetlen energiával dolgozó baráti társaság természetesen pályázattal szerez pénzt programjaihoz, bár nem nélkülözhetik a pogácsa és sütikészítô mamák közremûködését sem. Hogy mennyire jól találták el a hangot és a közönséget, bizonyítja egy apró történet: az egyik szálloda vezérigazgatója személyesen ment el megnézni ôket, miután az újságban olvasott róluk. Az elegáns úr azonnal felajánlott több kosár sóssüteményt a farmeros, pólós csapatnak.
A másik civil egyesület megalakulását egy tragédia indította el: meghalt egy középiskolás drogtúladagolásban. Édesanyja elhatározta, hogy összegyûjti a hasonló sorsú szülôket, és felvilágosító munkába fognak a családok érdekében. Két év alatt számos hívet és tagot sikerült toborozniuk. Nekik is volt gondjuk arra, hogy a vidéken élôket is bevegyék a munkába. Jövô héten egy hajóval körbekerülik a Margit szigetet. Meghívójuk szövege elmondja a mozgalom lényegét: reméljük, még közelebbrôl megismerjük egymás gondjait, sikereit, gondolatait a drogmentes tiszta élet és fiataljaink sikeres jövôje érdekében. “A víz elviszi a hangod és reméljük meghallják azok is, akik tegnap még nem figyeltek rád.”
Tavaly, a Budapesti Rendôr fôkapitányság - az elrettentés szándékával - 16 koporsót tett le egy aluljáróban: ennyi halottja volt fél év alatt a heroin túladagolásnak a fôvárosban. Az a kiállítás mindenkit megdöbbentett, de kérdés, elért-e ezen kívül valamit. Idén eddig már húsz halott van. Ugyancsak tavaly, a Kábítószer Ellenes világnapon indított a rendôrség egy anoním és ingyenes drogtelefon vonalat, amit segélyhívónak szánt, de más lett belôle: feljelentések érkeztek szép számmal. A Nemzeti Drogstratégia egy éve van érvényben, de nem nôtt a szükséges tempóban az ambulanciák és az utógondozó intézetek száma, nem lett látványosan több pénz a szakemberképzésre. Hogy e problémákról lesz-e szó jövô héten, még nem tudni. Az viszont biztos, hogy június 30-án, jövô szombaton éjjel 11-kor egy háromperces üzenetet olvasnak föl minden magyar szórakozóhelyen, valamennyi rádióban és televízióban a dorgellenes küzdelem jegyében. Legközelebb a többszázezer fiatalt vonzó Diákszigeten, a Civil falunak elnevezett terepen gyûlnek össze a drog ellen küzdôk. Ott talán választ kaphat kérdéseire az a mama is, akinek 15 éves lánya év végi kirándulásra indulva füves cigit pakolt a táskájába. Vajon mit tesz majd a tanár és mit kellett volna tennie az elképedt szülônek? Lehet, hogy legjobb, ha kedden kimegy az Orczy kerti piknikre és visz egy kis pogácsát, na meg a lányát, aki addigra remélhetôleg épségben visszér a túráról.
Ránki Júliát hallották Budapestrôl.

Nyári fesztiválok Magyarországon / 2001 Május 26

Akár hogy is nézzük, megkezdôdött a nyári szabadtéri szezon Magyarországon: megjelentek a plakátok és a hirdetések, az alaposabbak megtartották a sajtótájékoztatót, amelyen ismertették nagyszabású terveiket és június 2-án már indul is az eleje: Csepel-sziget Fesztivál a teljes magyar rock élvonalat felvonultatja. Ez egy új, most elôször, egy “még nagy is lehet” belôle rendezvény. Az ember sose tudhatja, elvégre a ma már 900millió Ft-tal gazdálkodó Pepsi, korábban Diáksziget is így kezdte. Mára csak A Sziget lett belôle, és fôszervezôje, Müller Péter Sziámi zenész és fômachinátor nem tagadja meg magát: fellép Csepelen szombaton. Ez még hagyján, de ô a mozgatója annak az Operafesztiválnak, amely szintén elôször lesz, mégpedig Miskolcon. Idén Verdi és Bartók elôadásokat hívtak meg. Ugyancsak a hétvégén lesz a huszadik táncház találkozó, a népi mulatások kedvelôinek, míg a nosztalgiára vágyakozók június 2-án az Omega-Illés-Metro szuperkoncerten csápolhatnak a Népstadionban. A hatvanas éveikbe lépô magyar rockerek, ôsz hajjal, pocakkal de változatlanul a hatvanas-hetvenes évekre jellemzô lelkesedéssel fognak fellépni, legalábbis a felkészülésrôl szóló elôzetes riportok hangulata ezt ígéri. A rock szentháromság élô szobrai évek óta ígérték a közönségnek ezt a visszatérést. A legendás férfiak kultusza igazából két éve kezdôdött, amikor a Szigeten nosztalgia színpadot állítottak föl, de oda csak a kisebb aparátussal dolgozó szóló sztárokat tudták meghívni. Soltész Rezsô, Fenyô Miki, Komár László, Aradszky és a többiek sosem hitték volna, hogy bomlik értük a mai fiatalság. Idén már akkora a Sziget, hogy félmillió látogatóra számítanak, akik közül minden második külföldrôl jön Budapestre, az Óbudai Sziget kezdetben zöld gyepére, amely a végén megint csupa por és szemét lesz, de ez benne van a forgatókönyvben, a helyreállítás feladatával és költségeivel együtt. Igazi újdonság, hogy számtalan világhírû zenész mellett egy kortárs operát is meg lehet majd nézni, amit a magyar rendezô-fenegyerek, Kovalik Balázs állít színpadra. Mindez augusztus 1 és 8 között lesz, és ez még oly messze van, hogy érdemes közelebbre tekintenünk: a szabadtéri szezon klasszikusaira. Szeged, Gyula, Kôszeg, a Margitsziget és a Városmajor csillagtetôs színpadainak sztárja idén Szörényi Levente, aki a különbözô szerzôtársakkal írt rockoperáinak teljes sorát láthatja megvalósulni a különféle helyszíneken. Szeged igazán nemzetközi programot állított össze, mert az István a király, a Veled Uram mellett jut hely az Evitának és Jose Cura operaénekesnek is. Lesz magyar történelmi táncshow és szegedi dixiland, míg a klasszikus értékekre vágyóknak Bartók két mûve, a Kékszakállú herceg vára, illetve új koreográfiával a Fából faragott királyfi lehet maradandó élmény. És végül, de nem utolsó sorban a színházakról szólnék. Június 1 és 9 között lesz Kisvárdán a határon túli magyar színházak fesztiválja. A záróünnepség várható mámorát kialudni sem marad idô, ha valaki el akarja érni az országos színházi találkozó június 10.-i megnyitóját Pécsett. Egy hétig 16 válogatott elôadás reprezentálja majd az idei magyar színházi szezon darabjait, amelyet idén egyetlen ember, Forgách András író választott ki 113 elôadás megtekintése után. A zsûri 12 civilbôl áll, akiket sorsolással választottak ki. De nemcsak hivatalos versenyprogram lesz Pécsett június 10 és 17 között, hanem valódi fesztivál is, többszáz hivatásos résztvevôvel, akik a mediterrán hangulatú város színpadain, sétaterén, kávézóiban szórakoztatják majd a közönséget. Idén elôször tartják Pécsett az országos színházi találkozót és a szakma kívánsága az, hogy ebben a városban maradjon a rendezvény, hogy Pécs legyen fesztiválváros, amolyan kelet-európai Avignon. Ezzel mindenki egyetért, így politikai csoda történt: a kulturális kormányzat az ellenzéki vezetésû várossal közösen támogatja a fesztivált és így a közönséget, hogy ne mondjam a választókat. Mert, mostanhoz egy évre lesz az a nagy elôadás, amelyet parlamenti választásnak hívnak. A függöny még nem ment föl, próbálunk. És ahogy ez ilyenkor kívánatos: csendet kérünk.
Ránki Júliát hallották Budapestrôl.

Fotómúzeum / 2001 Május 12

Mai beszámolómnak van egy személyes vonatkozása. Néhány nappal ezelôtt diplomát kaptam a Magyar Fotográfiai Múzeumtól, amely azt tanúsítja, hogy ennek a minden szempontból egyedülálló magyar közgyûjteménynek egyik jótevôje vagyok. 25 társammal, valamint további hét patrónussal és 3 mecénással együtt az elmúlt tíz évben azon voltunk, hogy lehetôségeink szerint segítsük a Múzeum munkáját. Volt, aki pénzt adott, mások a gyûjteményt gyarapították adományaikkal, nekem a dolgok természeténél fogva a nyilvánosság tájékoztatása volt az eszközöm.
A Kecskeméten 10 évvel ezelôtt megnyílt Magyar Fotográfiai Múzeum története úgy kezdôdik, mint egy mese. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy négy éves kisfiú, aki a húga mackóját elcserélte egy fényképezôgépre. Nem tudta, mi az, de a gombok szebben fénylettek, mint a maci szemei. A masina nem mûködött, a húgocska bôgött, a fiúcska kapott egy jó nagy pofont a papától. Nagy volt a balhé a családban. Ez 1958-ban történt, épp akkor, amikor a Magyar Fotómûvészek Szövetsége megalapította fotógyûjteményét. 33 évvel késôbb ez a gyûjtemény lett az alapja a Magyar Fotográfiai Múzeumnak, amelynek vezetôje nem más, mint a pofon miatt akkor könnyet sem ejtô gyerek, Kincses Károly. Két évvel késôbb a nagymama beszerzett egy akkor minden gyerek álmát jelentô Pajtás gépet, kék dobozban, barna bôrtokkal. A hatéves akkor készítette elsô képeit az Állatkertben – mint bármelyik kortársa. A mai gyûjtemény nem hivatalos alapja a négy éves kori cserebere is, és természetesen a Pajtás is megvan. Azóta több fényképezôgépet is szerzett-vett-kapott Kincses úr, aki volt autószerelô és népmûvelô, miközben szenvedélyesen fotózott és mindenre rávetette magát, ami a fotóval kapcsolatban állt. Fotótörténeti táborokat szervezett, kitanulta a régi technikákat, asszisztens és kifutó volt a profik mellett, miközben szisztematikusan írta tapasztalatait. Feltárult elôtte az a világ, amelyrôl a szakmában mindenki tudott, de senki nem rendszerezte: a nemzetközi fotómûvészet, amelyet a magyar fotográfusok századelején indult nagy generációja alapvetôen meghatározott. A nemzeti fotógyûjtemény a hetvenes években egy irodában álló kétajtós szekrényben lapult. Ha csak az egyik ajtót is kinyitották, kiömlött a sok kép. Mások más módszerrel gyûjtögették a negatívokat, újságokat, régi aparátokat. A külföldön világhírûvé vált magyar fotósokról a politikai szempontok engedtek be információkat Magyarországra. A Magyar Fotómûvészek Szövetsége által 1958-ban alapított gyûjtemény 1991-ben a Magyar Fotográfiai Múzeum alapja lett. A 75 ezer kép, negatív, dokumentum és értékes tárgy a múzeumi célra újjáépített kecskeméti ortodox zsinagógába költözhetett, a Magyar Fotográfiai Alapítvány által mûködtetett Múzeumba, amely Magyarország egyetlen ilyen formában mûködô közgyûjteménye. Ma félmillió körül van a gyûjtemény tételeinek száma. Az állandó gyarapodás nem öncélú: képviselik a nagyvilágban a magyar szellemi export egyik legnagyobb értékét, amelynek védjegye például André Kertész, Moholy Nagy László, Lucien Hervé, Brassai, Munkácsi Márton, Robert Capa, Escher Károly neve és munkássága. A Múzeum évente 10-12 hazai és 6-8 külföldi kiállítást rendez, amelyeken a magyar fotótörténet és a világ fotómûvészetének alkotóit mutatják be. Szakszerû, légkondicionált raktárban ôrzik a képeket, negatívokat, ösztöndíjasok tanulják a fotótörténészi szakmát a múzeumban. Huszadik köteténél tart a magyar fotográfia történetét bemutató könyvsorozatuk, és hamarosan közzéteszik kincset érô gyûjteményüket az Interneten is. Beszédes név tehát Kincses Károlyé, aki Kolta Magdolnával közösen irányítja a kecskeméti Fotográfiai Múzeumot. Kettejük kutatásainak volt köszönhetô a Budapesten megnyitott Mai Manó ház is, amelyrôl annakidején beszámoltam, és amely a fotográfusok házaként vonzza a látogatókat, szakembereket. Ne gondolja azonban senki, hogy ez a mese tündérmese. Inkább az emberi kitartásról, hivatásszeretetrôl és a tehetségrôl szól. Nincsenek benne hihetetlen csodák, csak olyanok, amiért keményen meg kellett küzdeni, hogy bekövetkezhessen. Így hát a történetünk vége így szól: aki nem hiszi, járjon utána: irány Kecskemét, vagy a www.fotomuzeum.hu
Ránki Júliát hallották Budapestrôl.

Happy End / 2001 Április 13

Kedves hallgatóim talán észrevették már, hogy igyekszem mindig a jó és kedves témákat kínáló kultúra dolgaira figyelni, még akkor is, amikor nehéz volt kikerülni a körülötte settenkedô nagypolitikai érdeket. Most ugyanez a mutatvány nem fog sikerülni. Történt ugyanis, hogy a Boldog vég, azaz a Happy End kft. a napokban elnyerte azt a pályázatot, amellyel a Magyarországról kialakítandó képet, magyarul újabban országimázst kell befolyásolni itthon és külföldön. Mi ebben a különös? Pályázatokkal tele vannak az újságok, ez is csak egy pályázat, egy kiíró meg egy nyertes. Persze, csakhogy két éven keresztül azt kapja minden - magyarok és Magyarország iránt - érdeklôdô, amit ez a sokat ígérô nevet választó reklámcég kitalál. Még ez sem lenne gond talán, ha a szemfüles ellenzéki sajtó nem kaparintotta volna meg a terveket, és nem hozta volna nyilvánosságra, összes hibáját bemutatva. Még ez sem volna baj, hiszen elôbb utóbb mindenki megtudta volna, hogyan is reklámozza hazánkat a gyôztes pályázó, elvégre ezt nem lehet titokban tartani a dolog természeténél fogva. A pályázaton nem induló, amúgy nemzetközi tapasztalattal rendelkezô, más szakemberekkel - újságírók kérésére - véleményeztetett orzságimázs pályázatról az derült ki, hogy gyermeteg, rosszul van elôkészítve, a reklámszakma minimumát sem tartja tiszteletben. Még ez sem volna olyan nagy baj, hiszen egy pályázat, még ha nyertes is, késôbb a megvalósítás során szakmailag gatyába rázható. Az lett a gondok gyökere, hogy a gyôztes közismerten a mai kormány udvari reklámozója, amit annak köszönhet, hogy 1998-as választási reklámkampányának kivitelezôje volt. Másik apróság, de igazán csak szôrszálhasogatásnak nevezhetô apró okvetetlenkedés, hogy az új magyarnépszerûsítés a H betûre épít, mint Magyarország autós jelére, jóllehet a H egyébként a kórház nemzetközi jelének tekinthetô. A Happy End szerint az ártatlan és egyszerû háromvonalas betû, Magyarország áramvonalas jele lesz, amirôl mindenkinek csak a mi kis hazánk fog eszébe jutni. Ha nem, hát tévedtünk. Még ez a hiba (h, mint hiba) is javítható lenne, csakhogy az is eszébe jutott valakinek, hogy ez a kedves és igazán ártalmatlan, sôt kifejezetten csöndes betû, (párdon h, mint hang) ami mellesleg valóban jó dizájn, egyszer, épp a rendszerváltozás elôtti utolsó sóhajjal már volt országkép: a nemzeti színû H, (h,mint híd) lett volna az ország emblémája 1988-tól, csakhogy a történelem közbeszólt és a szocialista realista kampányt elsodorta. És ez még mind nem volna baj, így együtt sem. Adjuk meg a tévedés és a javítás jogát mindenkinek. Nem, a baj nem itt van. Hanem az idô csinált valami nehezen rendbe hozhatót. Miközben ez a H betûs imázskampány dúlt, Magyarországra látogatott néhány kiemelkedôen fontos nemzetközi szervezet vezetô politikusa és nem figyelve erre a kis belsô h, mint hullámzásra arra találta figyelmeztetni a magyar kormányt és annak vezetôjét, Orbán Viktor miniszterelnököt, hogy van h, mint három téma, amelyekben h, mint hazánk esélyei nem jók az európai únióhoz való csatlakozás szempontjából. Ezek ( h nélkül): a cigánykérdés, a közszolgálati rádió és televíziók helyzete és a szociális párbeszéd hiánya. A diplomaták látták, amit láttak és mondták, amit gondolnak: helyes lenne, (h, mint helyes) ha a fenti három témában megváltozna a magyar politika. Azt nem tudhatjuk, hogy nekik a H betûrôl a kórházon kívül jut-e eszükbe más. Happy end, így hívják a Magyarországról készítendô két éves imázskampány szervezôjét. Itt is ez a fránya h. Happy vagyok, h, mint Hungary.
Ránki Júliát hallották Budapestrôl.

1% 2001 / Március 17

Jövô héten kedden éjfélig kell beadnia az engedelmes és fegyelmezett magyar állampolgárnak személyi jövedelemadó bevallását. Március 20. éppen ezért senkinek nem ünnep, épp ellenkezôleg, mégis ezen a tavaszi napon évek óta milliárdokat adnak civilek civileknek Magyarországon. Mint a világon sehol, nálunk sem szeretnek adót fizetni az emberek. Ez a civil adó azonban más.
Az 1%-os adó-önrendelkezés gondolata fontos eleme volt az 1994-ben elfogadott szocialista-liberális kormányprogramnak, amely “lehetôséget kívánt biztosítani arra, hogy az adófizetôk a személyi jövedelemadó meghatározott hányadával szabadon támogathassanak egyházi, kulturális, szociális és más társadalmi szervezeteket, amelyek azonban sem politikai, sem érdekképviseleti szervek nem lehetnek”. A parlament 1996. december 19-én fogadta el az “1%-os törvényt”. 1997 januárjától az egyházak is bekerültek a kedvezményezettek közé, és azóta kétszer 1%-ról nyilatkoznak szabadon a magyarok. A két nyilatkozat független egymástól, így az egyházaknak nem kell a világi nonprofit szervezetekkel versenyezniük az “állampolgárok kegyeiért”. Azok az adófizetôk, akik nem akarják az egyházakat támogatni, a második 1%-ot az éves adótörvényben megnevezett állami alap számára ajánlhatják fel, vagy egyszerûen bent hagyhatják az állami költségvetésben. 1998-ban a rászoruló gyermekeket és fiatalokat, 1999-ben a millennium megünneplését lehetett támogatni. Mindezek hatására 1999-ben például négymilliárd négyszázmillió ft került a civilektôl a civilekhez, illetve az egyházakhoz.
Mai beszámolómban egy tanulmányra és az általában februártól nagy számban megjelenô újsághirdetésekre kell támaszkodnom, meg persze a saját tapasztaltaimra. Vajda Ágnes és Kuti Éva felmérése elmagyarázza, hogy “A személyi jövedelemadó civil szervezeteknek felajánlható 1%-a nem tekinthetô klasszikus adókedvezménynek. Bár az adórendszerhez kötôdik, valójában nem más, mint a közvetett állami támogatások egy speciális formája. Forrása a központi költségvetés adóbevétele, elosztása azonban nem központilag, hanem az adófizetôk döntéseinek megfelelôen történik.” És ez a lényeg. Persze ahhoz, hogy valaki dönteni tudjon, kinek adja a pénzét, ismernie kell a civil szervezeteket, valamint az adományozás szigorú szabályait: politikai szervezet semmiképpen nem kaphat ebbôl a pénzbôl, a nonproft, a közhasznú vagy bármilyen más civil képzôdmény pedig csak akkor, ha négy éve szabályosan mûködik. Elôszöris meg kellett értetni az emberekkel, hogy ez az átutalható 1% nem plussz költség, hanem az államnak amúgyis befizetendô adó 1%-áról van szó. A támogatások meglódulása arra az idôpontra tehetô, amikor az emberek ezt felfogták.
Nagyon érdekes az újságokban oldalakon át, kedvezménnyel közölt hirdetéseket böngészni. Az ember rádöbben, milyen élénk civil élet van Magyarországon, no meg arra is, mennyi állami feladat marad ellátatlan. Se szeri, se száma a gyerekkórházakban mûködô alapítványoknak, amelyek mûszerekre gyûjtenek. Csak a rákbeteg gyerekeket legalább öt, különféle szervezet támogatja. Úgy látom, hogy a budapesti állatkertnek is minimum két civil támogatója van, míg az örmények, zsidók, krisnatudatú hívôk, baptisták is mûködtetnek saját szövetséget, alapítványt, iskolát amelyet támogatni lehet. De valamennyi kulturális, mûvészeti folyóirat, filmklub, zenekar, galéria, rászorul a civilek forintjaira. Meglepôdve láttam, hogy a kereskedelmi dolgozók, a pilótaárvák, a vegyipar nyugdíjasai, a beteg vasutasok, az óvodapedagógusok, a sportfejlesztôk is ebbôl a forrásból növelik a mûködésükhöz szükséges pénzt. Hirdet a Vígszínház, a az Élet és irodalom, számos állatmenhely, a magyar Máltai szeretetszolgálat, a szívmûtétre várok, a végtaghiányosok, a hajléktalanok alapítványa, a Budapesti Fesztiválzenekar, a nemzetközi gyermekmentô szolgálat éppúgy, mint a csömöri kulturális közalapítvány. “Amit mérlegelnek, az feltehetôleg a lehetséges kedvezményezettek céljainak, tevékenységének vonzereje, hasznossága és fontossága. Ennek megfelelôen az 1%-os döntéseket olyan “szavazásnak” tekinthetjük, melynek eredményei híven tükrözik az állampolgárok civil szervezetekrôl alkotott véleményét. Ez a vélemény természetesen szoros összefüggésben lehet az adófizetôk korával, nemével, iskolázottságával, lakóhelyével és társadalmi helyzetével.” - írják a szociológusok.
Miért támogatnak valakit az emberek? Ennek oka lehet a támogatott szervezettel fenntartott személyes kapcsolatuk, az irántuk érzett bizalom és/vagy a helyi civil társadalom erôsítésének szándéka. A második csoportot olyan motívumok alkotják, mint a szolidaritás, az értékelkötelezettség, a szükséget szenvedôk iránti részvét és/vagy a társadalmi és gazdasági problémák enyhítésének szándéka.
- Azonban a gazdaságnak számos olyan területe van (például a mezôgazdasági kistermelés, az egészségügy, a háztartási szolgáltatások stb.), ahol mind az alkalmazottak, mind a vállalkozók jövedelmeinek jelentôs része láthatatlan marad az adóhatóság számára. Közöttük szép számban vannak kifejezetten tehetôs, magas életszínvonalú egyének is, akik minden valószínûség szerint számos nonprofit szervezettôl kapnak – szükségképpen kárba veszett – támogatási kérelmeket.
Magam egy kortárs mûvészettel foglalkozó kis társaságot, az Árnyékkötôket támogatom már harmadik éve. De nem sajnálnám csekély forintjaimat egy olyan civil szervezettôl, amely az adóhatóság mûködését ellenôrizné és sikerrel tárná fel a nagy keresetek 1%-ának eddig elrejtett forrásvidékét.
Ránki Júliát hallották Budapestrôl.

Farsang 2001 / Március 3

A mai ember már csak szajkózza, hogy vízkereszttôl hamvazó szerdáig tart a farsang, hiába kérdezzük tôle, hány nap van még a báli szezonból: a többségnek fogalma sincs. Bevallom, én sem tudom. Csak azt látom, a hevenyészett báli menetrendre pillantva, hogy egyszeriben elfogytak a helyszínek. Ami maradt, az persze még érdekes lehet. Ma, szombaton, Budapest IX. kerületémek egykor sötét, veszélyes, körút közeli részén, a Páva utcában a Hotel Pávában tartják a pipás-szivaros bált. Ez a megújult városnegyed az egyik legdivatosabb környék, nem csoda, ha itt is tartanak fényes mulatságot, igaz nem túl drágát. A PIPAbál vacsorás belépôje 8000Ft., míg a sétálójegy, amely mellé fizetni kell a fogyasztásért, 2000Ft-ba kerül. Ezért a pénzért latin, Magyar, cigányzenét, sztirptízt, tombolán nyert táncpartnert kaphat a közönség.
Múlt szombaton a fiatal írók tartották Karneváljukat a Mûcsarnok szentnek titulált falai között. Nem hazudtolták meg önmagukat, még vitát is szerveztek a farsangi sokaságnak, természetesen épp a maszk-játék-csalás témakörben. Az ifjú irodalmároktól nem messze, a Mûjégpályán a gyerekeket várta Tigris a Micimackóból, mert a SzázholdaS pagonyt odaköltöztették a farsang örömére.
A helyzet nem sokkal késôbb és csak pár metrómegállóval messzebb fordult komolyra: mert a bálok bálja Budapesten ugyancsak múlt szombaton volt: az Operabál. Sajnos, nem tudok személyes beszámolóval szolgálni, és ennek például az az oka, hogy a jegyeket már elôzô évben, ott helyben a bál végén szokták bummolni a résztvevô elôkelôségek, én pedig már tavaly sem voltam ott. Amit a kívülrekedtek is tudhatnak, azt elmondom: a jegy ára 30 és 130 ezer forint között volt, de illett német márkában fizetni. Kétezer résztvevôvel számolt a rendezvény, és ez nem volt más, mint a creme de le creme, avagy tout Budapest, magyarul a pesti társaság krémje, mindenki, aki számít. Így lett-e, nem tudom, az biztos, hogy a habos fehér táncos párokat láthattuk a közszolgálati tv-híradóban. Azt is megtudtuk, hogy volt olyan ruha az operabálon, amelyért négy millió Ft-ot fizetett a mulatós kedvû polgár. Ezt nevezi a szellemes magyar nyelv ruhakölteménynek. Másnap néhány nyugdíjas háborogva telefonált mindenféle rádióknak, újságoknak, persze eredménytelenül: ami megtörtént, megtörtént, a nyugdíjak értéke sosem volt mérhetô báli toalettekhez.
Volt Pesten idén operett bál is, na meg zöld és külön környezetvédô, vitorlás, vadász, menedzserbál, média, 1. és külön újságíró 119.bál, rendôrnôk, golfozók, orvosok, vízilabdázók, építészek bálja. Külön eseményszámba ment és a kormány közeli Magyar Nemzet nagy fotóval illusztrálta felújított Károlyi Palotában tartott 176.jogász bál sikerét, ahol az igazságügy miniszter asszony és a legfelsôbb bíróság elnöke koccintott egymással. Hírességek egyebütt is megfordultak: például a külügyminiszter azt nyilatkozta, hogy az operett bált választja a szép nôk és a kellemes zene miatt. Az újságírókat, híres tévéseket bárki lencsevégre kaphatta, sôt másodszor is lehetett velük találkozni a média személyiségek bálján. Errôl is közvetített valamennyit egy kereskedelmi adó: néhányan estélyiben lézengenek, a nyilatkozó viszont lelkesen dicsérte a mulatságot. Akkor már kellemesebb lehetett a sváb bál a Hiltonban, vagy egy jó kis vidéki batyubál, ahová magam vihettem volna az elemózsiát, disznótoros kóstolót, sôt akár saját boromat is. Azt hiszem, jövôre választok egy ilyet. Hacsak nem megyek el Mohácsra, a busójárásra. Mert az is a farsang része, ha nem is emlegetjük egy napon-lapon az operabállal. És mi lenne, ha a busók feljönnének Pestre, például az arisztokrácia Apor-báljára? Akkor aztán mindenki találgathatná: ki van jelmezben, a gróf vagy a szörny? És ami még ennél is fontosabb lenne, megtudni, ki van az álarc mögött. Ha jövôre lesz valami ebbôl az ötletbôl, majd elmesélem, hogy mulattunk. Addig is válasszon magának mindenki -már most- bált, partnert és csillagot.
Ránki Júliát hallották Budapestrôl.

Magyar Valentin Nap 2001 / Február 17

Nem egészen világos, hogy a magyarok kitôl és pontosan mikor vették át a tél végi Valentin ünnepet, az azonban biztos, hogy mára nagy üzlet lett. Tarolnak az édességboltok és a virágárusok. Akárki is volt, jól számolta ki, hogy a karácsony és a húsvét között hiányzik valami alkalom, amikor apró figyelmességgel felhívhatjuk magunkra szeretteink figyelmét: itt vagyok, szeretlek, most van rád idôm, álljunk meg egy csókra. Ráadásul ez a kis Valentin Bálint néven szerepel is a magyar néprajzban, népszokásokban, csak éppen eddig nem marcipánnal, konyakmeggyel tették emlékezetessé napját. Épp ellenkezôleg: Február 14, Bálint napja a magyar hiedelemvilágban például böjtöt jelent a mohácsi sokácoknak, akik ezen a napon csak egyszer esznek, vagy zsír nélkül fôznek, a templomban imádkoznak, gyónnak-áldoznak. Hôgyész kômûvesei e napon misére mentek, hogy a magas állványokon dolgozva, Bálint oltalamazza meg ôket a leeséstôl. Az elekiek azon a napon, amelyre Bálint napja esik, az állatok itatóvizébe szenteltvizet cseppentenek.
Cserszegtomaj gazdái Bálint-napkor napkelte elôtt megkerülik a birtokukat, hogy a tolvajokat és a madarakat távol tartsák a szôlôtôl.
A horvát néphit szerint a madarak ezen a napon tartják mennyegzôjüket.
Mindezt nem magamtól tudom, hanem olvastam az Interneten, ahol a híres tudóst, Bálint Sándort joggal tekintették megbízható forrásnak.
Szóval, mint kiderült Bálint, azaz Valentin nem idegen a magyar embernek, csak éppen örökös földközeli rabsága miatt nem jött rá idôben, hogy a boltba kell menni ajándékért és átadni a kiszemelt kedvesnek. Ehelyett böjtölt, vagy a jó idô fölött örvendezve további munkára sarkallta magát. Mostanra viszont megjött az esze: ünnepel, ahogyan mások is: a lengyelek, az angolok, a németek, hollandok, dánok, sôt állítólag az indiaiak, és a Fülöp szigetekiek is. Ugyebár mondanom sem kell, hogy egy rejtélyes felmérés szerint mind e népek közt a magyarok a legodaadóbb hívei a Valentin napnak, a fiatal magyar szerelmesek veszik a legtöbb ajándékot egymásnak és küldik a legtöbb üzenetet. Ha legalább postagalambbal, de nem! Short message service, vagyis SMS –ek repkednek a galambok helyett és landolnak a mobil telefonok kis képernyôjén. A másik megoldás az Internet, az e-mail. Szeressük egymást gyerekek. Van Szerelmes vers F Ó R U M ,Találka ajándék, Netszerelem, Szerelmesek weblapja , ahonnan a nyereményrózsa házhoz megy, ha sikeresen játszott a szerelmes jelentkezô.
Magam részérôl a legjobban azt a kis hirdetést szerettem, amit a metrón utazva találtam, és amelyben édességekrôl volt szó. Igazi gyöngyszemek, amelyeket csupa szeretetbôl most megosztok Önökkel: Az elsô: “Romantikus marcipán rózsaszál. Több mint virág! Kóstolt már piros, rózsaszín, sárga, kék ízt? Ha nem, most megteheti! A változatosságot, újdonságot kedvelôknek ajánljuk. Egyúttal megkíméljük a virágvásárlás fáradalmaitól. Nem szúr, nem hervad el. Elôbb megvehetô és késôbb megehetô. ” Mivel azonban e rózsa a hölgyeknek dukál, elmondok egy ajándék hirdetést férfiaknak is: “Valentin napi tokaji furmint. Az ünnepi palackok félédes tokaji bort tartalmaznak, amelyek belsejében lévô szíveket vörösbor festi most szerelmes pirosra.” Arról nem szól a fáma, mibôl van a szív…Ilyen volt az idei magyaros Valentin nap. Elmúlt, és biztos, hogy jövôre is lesz. Addig is szeretettel üdvözöl minden hallgatót Budapestrôl Ránki Júlia.

32. Magyar Filmszemle / 2001 január 27

Ha lennének fogadó irodák Magyarországon, mint ahogyan nincsenek, akkor most tippelhetnénk, lesz-e botrány a csütörtökön kezdôdô 32. Magyar Filmszemlén, vagy sem? Így is tippelhetünk persze, a társaság sem hiányzik hozzá, hiszen a filmesek több százan, a mozirajongók pedig többtízezren vannak, no meg a pénz is jelen van, csak nem a fogadóirodában. Mi van már megint, sóhajthatnak most föl a hallgatók.
A magyar filmgyártás tíz év alatt összeomlott. Technikailag alacsony színvonalú, szervezettsége említést sem érdemel, miközben a mûvészek és a szakemberek világszínvonalon tudnak dolgozni. Több magánosítási hullám után az állam nemrégiben újra tulajdonosa lett a csôd közeli vállalatnak, amely például magyar filmeket is készít. Bizonyos stúdiók megmaradtak, mások megszûntek, a sikeres filmeket gyártók pedig nem kívántak az állam melengetô szárnya alá bújni.
Ezzel párhuzamosan a magyar film helyzetét rendezni hivatott úgynevezett filmtörvény eltûnt a minisztériumi útvesztôben és az ígéretek ellenére nyáron nem került a Parlament elé. Helyette fel-felbukkantak egyéb tervezetek. Errôl azonban a szakma csak az ambiciózus politikai államtitkár sajtónyilatkozataiból tudott. Kiderült, hogy néhány filmes magán beszélgetéseket folytat kormányzati fórumokon, miközben a szakmai szervezetek hiába várják, hogy a hivatalos, nyílt útvonalon rendezôdjék a magyar film ügye. Ezért 150 aláírással levélben arra kérték a kulturális minisztert, vegyen részt a szakma január 27-re, tehát mára?! összehívott rendkívüli közgyûlésén. A miniszter nem fogadta el a meghívást, hanem egy héttel ezelôttre meghívta a szakmai szervezeteket hivatalába, ahol átadta a filmtörvény módosítására vonatkozó javaslatokat, valamint annak a gazdasági társaságnak a terveit, amely a minisztériumi milliókat osztaná szét a mûvészek között, és garantáltan megrendelné tôlük az évi filmeket. Így tehát a szakmának miközben fél évet kellett várnia, hogy egyáltalán figyeljenek arra, amit kérdez, 10 napja maradt arra, hogy megismerkedjen a jövôjét alapvetôen befolyásolni készülô szándékokkal.
A mai megbeszélés, amely tudósításom pillanatában még tart, egyelôre nem hozott eredményt. A film sok pénzt követelô mûvészet. Az állam adna pénzt, de ezért együttmûködést kér. A mûvészek azonban beleszólást, politikai nyomást nem akarnak megengedni. Errôl folyik most a szakmai vita, amelyen a kulturális minisztérium képviselôi nem jelentek meg.
Idôközben a február 1-én, tehát jövô csütörtökön kezdôdô Filmszemle körül is van mit nézni, és nem elsôsorban a benevezett filmek listáját. Elôször megint a pénzhiányról jöttek hírek. Ugyanaz a minisztérium, amely a magyar filmgyártásban szeretne szerephez jutni, a szemlére is tett ajánlatot: adok pénzt, de csináljátok úgy, ahogy mi szeretnénk. A válasz gyors és határozott nem volt, amire módosult az állami ajánlat: kevesebb pénzt adok de azt arra, hogy a nekem kedves PR cég alakítsa ki a Szemle arculatát. A már megtervezett plakát és kinyomtatott jegyek helyett megjelent az államilag támogatott logó. A filmszalagból szárnyat viselô, elrugaszkodni készülô ember fekete fehér plakátja helyett, szabályos négyszögben, rózsaszín-narancssárga filter mögött ránk tekintô fiatal nôi arc. És a felirat is új: 32. Millenniumi Magyar Filmszemle. Az esemény sajtótájékoztatóján a változtatásról nem volt szó, mint ahogyan a szemlén nem lesznek viták a magyar filmszakma általános problémáiról sem. Csak a filmekrôl beszélgetnek majd azok, akiknek lesz kedvük hozzá. A vetítéseket egy budai bevásárlóközpont multiplex mozijában tartják és az attól nem túl messze található, a szemle után végképp bezáró mûemlék moziban. Dokumentumfilmek, kísérleti alkotások és 27 új nagyjátékfilm lesz a programban, a díjakat február 6-án este osztják ki. A közönségnek pedig nincs más dolga, mint hogy nézzen, mint Rozi a moziban.
Ránki Júliát hallották Budapestrôl.

Zámbó Jimmy / 2001 január 13

Magyarországon a legtöbb tánczenei lemezt adta el az a férfiénekes, akit Zámbó Jimmy néven ismer a könnyûzenét kedvelô magyar közönség és aki január 2-án hajnalban máig nem tisztázott körülmények között, saját fegyverével fejen lôtte magát. Valamennyi napilap, hetilap címlapok garmadáját szentelte a két héttel ezelôtt bekövetkezett tragédiának. A fotókról ugyanaz a hosszú hajú, keresett eleganciával, drága ruhákba öltöztetett, feltûnôen felékszerezett negyven körüli, kissé kiélt arcú férfi néz le, aki se nem nevetôs, se nem szigorú: szemébôl semmi nem olvasható ki. Minden kép egyforma, pedig nem ugyanannak a sorozatnak a részei. Egyetlen újság van csak, amelynek címlapján mélyen meghajolva, oldalról látható a sztár, arc nélkül, a tapsot megköszönô alázatos testtartásban, és ezért csak a hosszú, hullámos, csapzott hajról lehet ráismerni: ez a lap a legismertebb magyar szatirikus kiadvány, a Hócipô. És ugyancsak ez az egyetlen fórum, amelyen valaki nem oldalakat elfoglaló ömlengést, avagy gúnyolódást, hanem mindössze néhány sort szentel Zámbó Jimmynek. A fôszerkesztô Farkasházy Tivadarnak jó oka volt arra, hogy ezt a megoldást válassza: bocsánatot akart kérni még egyszer, utólag, amiért annyit bántották olyan mûsorokban, amelyeknek humorista-újságíróként szerkesztôje volt. Egy héttel késôbb, most csütörtökön az Élet és irodalom, a magyar értelmiség meghatározó hetilapja egy teljes oldalon próbálja elemezni a halott zenész körül kialakulóban lévô hisztéria és legenda okait. A közönség által régóta Királynak becézett Zámbó Imre, késôbb Jimmy, magát neveztette el így valamikor, és attól fogva, ennek megfelelôen is viselkedett. Testôrök nélkül nem járt sehová, és arra panaszkodott, hogy nem mehet el családjával a strandra, vagy egy étterembe. Koncertjein, épp a feje fölé vetítették a falra a koronát, igaz, csak három ágút. De nekünk, magyaroknak ilyen színpadi királyra telik. Rendben is van ez így, hiszen nem elôkelô családból származott ô, csak egy sokgyerekes dzsumbujbeli famíliából. Különleges hangját az idô, az alkohol és a cigaretta lassan tönkretette, de szívbemarkoló szövegei eljutottak azokhoz, akik vele egyívásúak és mindig is többen lesznek, mint a kifinomult ízlésû elôkelôségek.
A temetés éppen egy hét múlva lesz. A budapesti rendôrség különleges biztonsági intézkedésekre készül. 100 ezer emberre számítanak. A különvonatokkal és buszokkal, autókkal érkezô hatalmas tömeget két napig várja a csepeli családi sírhelynél a nyitott koporsó. Bár ezzel kapcsolatban politikus-párhuzamokat senki nem emleget, bizonyos, hogy az elmúlt idôszakban a gyász ilyen formájú megnyilvánulásával a magyar közvélemény nem találkozott. Nemcsak a tömeg, hanem az elsô naptól érzékelhetô érzelmi túlfûtöttség is váratlan helyzetbe hozhatja a biztonságra ügyelô rendôröket. A szertartást illetôen különbözô találgatások kaptak lábra, például, hogy nyitott fehér hintóba teszik a koporsót. Mindez annál különösebb, mert a család a tragédia elsô napján arra kérte a rajongókat, tartsák tiszteletben magánemberi jogukat a gyászra. Errôl már rég nem esik szó. Mint ahogy arról sem, hogy a rendôrség nem adott tájékoztatást, miért lövöldözött hajnali 5-kor Zámbó Imre magyar állampolgár csepeli háza ablakából az utca felé. Mellesleg házának kerítésén az a cseppet sem bizalomgerjesztô tábla volt, hogy ez fegyverrel ôrzött terület. Az özvegy most kétségbeesetten üzen: kíméljék ôt és három gyermekét, ne találgassanak az újságok, hogy ki kivel és miért veszekedett azon a hajnalon, miért került elô a gázpisztoly után az egyébként engedéllyel tartott lôfegyver is.
A két, országosan fogható kereskedelmi televízió versenybe kezdett és pénteken este szinte azonos órában sugározta régi felvételekbôl és most rögzített vallomásokból álló emlékmûsorát. Mûsorváltozással tudták csak utolérni a múló idôt, hiszen jövô héten újabb órákat szentelnek Zámbó Jimmynek, akinek temetését élôben közvetítik a tervek szerint. Mint a királyokét.
Ránki Júliát hallották Budapestrôl.
2000 / 2000 december 23/24

Nem is tudom, mikor készültem ennyire lámpalázasan e pár perces jegyzet megírására. Izgalmam talán érthetô: nem egy átlagos évtôl, hanem egy évtizedtôl, egy évszázadtól és egy évezredtôl búcsúzunk 8 nap múlva és ez mégiscsak rendkívüli alkalom. Épp ezért a könnyebb végét fogom meg a dolognak és a feladatot leegyszerûsítve csak az eltelt egy évtizedre nézek vissza, az évszázad és évezred forduló gondjának súlyát másokra hagyom.
És mert karácsony van, szeretnék kicsit személyes lenni: van egy kis füzetem, amibe felírom, kinek, mit veszek karácsonyra. Ebbôl a kis füzetbôl csupa szép és jó derül ki, míg ha a nagyvilág dolgait venném sorra, sajnos nem kerülhetném ki a csúnya és rossz dolgokat sem. Jegyzeteimet az idô múlásának hû tükreként is olvashatjuk. Például: idén a gyereknek a számítógéphez görgôs egeret vettem, hogy könnyebben internetezhessen és 64 MB RAM-ot, hogy a játékai gyorsabban fussanak. Ugyan, ki ismerte ezeket a - ma már minden sarkon kapható - dolgokat 10 évvel ezelôtt? Hogy a gyerek is csak 4 éves volt? Persze, de az akkori kamasznak könyvet, garfildos bögrét, és leginkább legót vettek a szülôk. Szaladtak egyik boltból a másikba, Corvin és Skála volt a sláger, az ajándéknak szánt zene lemezrôl és kazettáról szólt, csak nagy ritkán CD-rôl, és álmunkban sem hallottunk még MP3-ról, vagy minidiszkrôl. És mit kap a mai 4 éves? Pokemont és Pikacsut. A 8 éves kislány ragasztható csillogó fülbevalókat, pofijára pirosítót, szájára babarúzst, kisöccse mackó formájú hátizsákot, a nagyobb fiúcska összecsukható fémrollert, a gimnazista pedig mobiltelefont. 89-ben barátnômnek robotgépet vettem a vasedénynél, ahol percek alatt kiválasztottam kettô közül az egyiket. Ha ma tenném ugyanezt 12 bolthálózat 20 különféle márkája között szédelegnék, és végül színe alapján döntenék: rózsaszín, sárga, türkiz, vagy pepita legyen. Ma vásárolni voltam az egyik shoppingcenter hipermarketjében. Francia sajt és bor, angol tea, svájci csoki, ír sör, skót whisky, olasz szôlô és tészta, görögdinnye, spanyol narancs, török mandarin, izraeli avocado. Teljes nemzetköziség. 86-ban csak proletár internacionalizmus volt, és fogalmam sincs, mit jelent a füzetemben a mangó bejegyzés. Honnan a csudából szereztem meg akkor ezt a mesebeli, Magyarországon ma is ritka gyümölcsöt? 90-ben Párizsból hoztam kis zacskókban kimért teákat: kínait, japánt, ceylonit. Volt hozzá spéci doboz, szûrô és fonottas fülû porcelán kanna, aminek épségéért egész úton reszkettem. Olyan kincsek voltak ezek, hogy társasági összejövetelt tartottunk az elsô kóstoló ürügyén. Ma a pesti belvárosban öt teakimérés van, és a sorban állók a híres magyar kávézási szokásokat félretéve taglalják a különleges távolkeleti aromákról szerzett tapasztalataikat. 91-ben a barátaim új lakásba költöztek. Abban az évben felkutattam egy háncsból készült vietnami kosársorozatot, néhány egzotikusnak számító növényt: jukkát és hibiszkuszt. Idén egymással versengenek az indonéz és afrikai kézmûves boltok, az indiai illatszerárusok, a dél-amerikai ékszerkészítôk, a holland virágnemesítôk. A tíz évvel ezelôtti eufóriás karácsony volt, a felszabadult piac sokféle csodája díszelgett a kirakatokban, a fejekben és a lelkekben pedig lassan a szabadság érzése is otthonra lelt már. De a kétféle öröm, a gondolkodás és a választék szabadsága még ma is csak a kevesek ajándéka.
Becsukom a füzetet: jövôre egy új évezred ajándékait jegyzem föl az üresen várakozó lapokra. Tíz év múlva újra visszanézek, akkor majd azon csodálkozom, ami ma természetes. Ránki Júlia szép karácsonyt és boldog új évet kíván minden hallgatónak Budapestrôl.
Szegények / 2000 december 2

Nem tudom, emlékeznek kedves hallgatóim arra, hogy éppen egy hónapja a magyarországi gazdagokról számoltam be, a Play Boy kissé komolytalan szempontok alapján összeállított listája nyomán. Akkor azzal fejeztem be, hogy nincs róla tudomásom, hogy bárki, pro-vagy kontra tiltakozott volna. Az elmúlt négy hétben többen is kikérték maguknak, hogy ôket a leggazdagabb 100 magyar közé sorolják, mondván, nincs vagyonuk. Hírlik, hogy még per is lehet a dologból, valótlan állítása miatt. Részben a véletlennek köszönhetô, hogy a kérdésnek, ki gazdag és mennyire, különös felhangja van, a parlamenti képviselôk eddig titkos vagyonnyilatkozatának nyilvánossá válása idején. Másrészt viszont cseppet sem váratlanul itt van a karácsony, és ilyenkor mutatkozik meg, ki mit is gondol szegénységrôl-gazdagságról. Itt már nem a szavak, hanem a tettek számítanak.
Néhány hónappal ezelôtt egy csekket és egy felhívást talált mindenki a postaládájában – ez többmillió példányt jelent. A Gyermekétkeztetési Alapítvány tetszôleges összeg befizetésére kérte az állampolgárokat és egyben tájékoztatta ôket, hogy az elmúlt hat évben az adakozásból befolyt, egyre növekvô bevételeibôl az ország legszegényebb településeinek gyermekeit juttatta napi egyszeri meleg ételhez azáltal, hogy a szülôk helyett befizette napközis ebédjüket, uzsonnájukat. Magyarországon ugyanis körülbelül 150 ezer alultáplált, sôt éhes gyerek van az Alapítvány számításai szerint. Nemcsak a személyes befizetés növeli az Alapítvány tôkéjét, hanem nagyvállalatok, sôt külföldi magyar szervezetek is segítenek. A kezdeményezôk magánemberek, akik a pénz kamatait használják föl a szegény családok segítésére. Karácsonykor pedig teherautó számra viszik az élelmet és egy kis plusz csokoládét a gyerekeknek.
Ugyancsak teherautó viszi majd a krumpli formáját öltô adományt a Szomolya közeli tufabarlangokhoz, ahol egy újságírónô egész csapat éhes cigánygyereket talált. Ott élnek a családok a barlangokban, teljesen elvadultan, a XXI. század hajnalán. A részleteket a Magyar Hírlapból tudjuk, ahol megjelent a cikk, és azt is megszervezte a kolléganô, hogy felhívást tegyenek közzé: “Krumpliért verset, prózát” írja az újság. Húsz magyar szerzô, köztük olyan nagyságok, mint Faludy György, Konrád György, Kertész Imre, Kornis Mihály eredeti, eddig még sehol nem publikált kéziratát egy-egy zsák krumpliért eladja. Aki a legtöbb krumplit kínálja, azé a kézirat, amelyeket Szécsi Magda cigányfestô illusztrált. Van, akinek nincs sok pénze, ezért egy sort is lehet venni. Az árverés hétfôn délután lesz az Újságírók Székházában. Addig a krumplivonalakon lehet licitálni. Már most 9 mázsánál tart Faludy, nyolcnál Konrád és így tovább. A szomolyai polgármester pedig tiltakozik: nem örül, hogy a falu belügyeinek híre ment.
300 embert látott vendégül ebédre a Tilos rádió, vett nekik télikabátot, amelyen a közösségi nonprofit adó neve olvasható. Cserébe a hajléktalanok, akik a Fedél nélkül címû lapjukat árulják, a 4 oldalas újsággal együtt a fennmaradásáért küzdô rádió szórólapját is terjesztik az autósoknak.
Névtelen és arctalan marad mind az adakozó, mind a megsegített abban az akcióban, amelyet a Szalmaszál a hajléktalanokért alapítvány indít minden karácsonykor. Ez is árverés, de csak félig szabályos. A valódi mûalkotások mellett ugyanis van egy bazár is. Két napos kiállítás után külön-külön lehet licitálni a tárgyakra. Külön érdekesség, hogy mindig egy közkedvelt híresség vezeti az árverést, idén már harmadszor Fábry Sándor, a zavarbaejtô humorista és tévés tartotta a kalapácsot múlt vasárnap. Most már csak az volna érdekes, hogy a Play Boy-ban megnevezett 100 gazdag ember közül, vajon ki milyen módon vesz részt a karácsonyi jótékonykodásban? Errôl pillanatnyilag nincs megbízható információm.
Ránki Júliát hallották Budapestrôl.
.hu / 2000 november 17

Nem tudom, hallgatóim közül hányan rabjai a világhálónak, avagy az Internetnek, hányan dolgoznak vele és hányan használják csak levelezésre, tájékozódásra. Állítólag ez a tevékenység többnyire a fiatal generáció sajátja, de ha belegondolunk, hogy a gazdasági élet és a bankszféra milyen mértékben függ a hálótól, akkor máris nyilvánvaló, hogy a pókok nemcsak a huszonévesek között keresendôk. Én még sosem láttam profi, vállalati internetezôt, nem tudom, mit csinálnak a programozók, azonnal a telefon után kapok, ha lefagy a gépem és egyéb kalandjaim is vannak. Nem vagyok hát szakértô, csak olyan mezei szörfölô. Abban is csak kezdô. Nem hallgatok zenét, nem csettelek, vagyis nem csevegek írásban ismeretlenekkel és ismerôsökkel órákig arról, amit élôszóban is el lehet mondani. Nem ismerem a szex-oldalakat, nem vásárolok, csak egyre több idôt töltök a monitor elôtt, ott olvasom a külföldi híreket és gyakran a magyar oldalakat is, mert idônként még a rádiónál is gyorsabbak az Online újságok és fôleg alaposabb hátteret adnak, hiszen archívumuk egyetlen klickeléssel megnyitható. Mert normális ember ugyebár nem tart otthon kilószámra elavult újságokat. A múltkor már a vonatmenetrendet is az Internetrôl olvastam le, utána összehasonlítottam az ugyanoda tartó buszéval. Megtudtam az összes aznapi verziót és nem kellett a barátságtalan információs miatt bosszankodnom.
Mindez valószínûleg nem újság a tengerentúli világban. Mi itt úgy képzeljük, hogy ott mindenkinek van számítógépe, és Internetezik is rajta. Ha nem is pontosan ez a helyzet, de tételezzük föl, hogy sokan használják arra, amire jó: tájékozódásra, kapcsolat szerzésre az Internetet. Nem állítom, hogy csak nekik szól mai beszámolóm, de talán nem árt, ha ôk elôvesznek papírt és ceruzát, mert néhány cím esetleg hasznos lehet a most következôkbôl. Az elmúlt hetekben, mint esô után az erdôben, gomba módra szaporodnak a magyar oldalak, vagy site-ok, honlapok, elérhetôségek, portálok. Ezekrôl vagy úgy szerez tudomást az ember, hogy szóbeszéd tárgya, vagy úgy, hogy óriásplakátok terelik a gép elé, hogy ott azután begépelje a hirdetett oldalt. Három ilyen is van most. Egyik a Globolpolis.hu, egy nemzetközi, elsôsorban közép-európai programajánló. Létezik már a régióban, most megkaptuk magyarul is: mozi, színház, vendéglô, minden, ami a kikapcsolódáshoz kell. Vele egy idôben nyílt az újságformában már igen népszerû, az egyik legsikeresebb gazdasági vállalkozásnak bizonyult Pesti Est, a reklámokból eltartott ezért ingyenes programmagazin honlapja. Ez a társaság egy rádiót is mûködtet, így teljes a kör. Végül a legújabb és legeredetibb a fixtv és fix.tv.hu, a magát interaktívnak nevezô televízió és honlap. A hír igaz, csak gyôzze az ember kapkodni a fejét. Az egyik szobában ül a gyerek a tv elôtt és bámulja a huszonéves csapat kötetlen mûsorát a számítógépekkel berendezett stúdióban, közben átrohan a másik szobába, ahol a számítógépén az interneten kérdéseket tesz föl, amelyre írásban a csetvonalon, szóban a mûsorban kap választ. Zajlik az élet. A színház.hu portálon szavazni lehet a magyar színészekre. A honlap gondozói úgy képzelik, hogy az ember színház után hazamegy és beírja, ki tetszett, ki nem. Ebbôl alakul majd ki a valódi népszerûségi lista. Mozirajongóknak két lehetôségük is van, egyik a mozivadász.hu, a másik a magyar.film.hu Az egyik leglátogatottabb online újság, az index önálló honlapot nyitott egy nemes ügy érdekében, jelesül, hogy Rejtô Jenônek legyen utcája és szobra Budapesten. A dolog kezdetben csak egy kósza ötlet volt valakitôl, aki beírta a Törzsasztal témái közé, hogy P.Howard többet érdemelne egy észrevétlen táblánál, egy pesti ház falán. Ma már a külön honlap segítségével egy alapítvány is formálódik Rejtô Jenô emlékének ápolására. Ha valaki szeretne többet tudni, íme a cím: www.rejto.index. és persze utána a hu, Magyarország jele. És bár bizonyos, hogy Rejtô mûveit ma még csak kézbe véve lehet olvasni, másokat már megtalálnak a világhálón kinyomtatva. Klasszikus és kortárs magyar szerzôk mûveinek internetcíme: neumann-haz.hu, a Neumann Jánosról elnevezett intézmény sokat tud. Gyôzôdjenek meg róla!
Ránki Júliát hallották Budapestrôl.
Gazdagok / 2000 november 3

Nem tudom, hallottak-e róla kedves hallgatóim, hogy hivatalosan a leggazdagabb magyar az az adózó állampolgár, aki tavaly 1,8 milliárd forintos jövedelmet vallott be. Ez az összeg kb. 6 millió amerikai dollárnak felel meg. Azt azonban nem tudjuk, ki volt az illetô. Még az is lehet, hogy mégsem magyar, csak itt adózik. Magyarországon lehetetlen pontos adatokat szerezni a magánemberek jövedelmérôl, vagyonáról üzleti részesedésérôl. Az elôbbi adat is csak név nélkül kerülhetett nyilvánosságra. Pedig sokan mit nem adnának érte, ha megtudhatnák, tényleg olyan gazdag-e a szomszédjuk, amint azt autója, háza, neje nercbundája alapján sejteni lehet. Így csak a suskus marad. A személyiségi jogok, a banktitok és egyebek védôernyôje alá nem lehet benézni. Hacsak…, hacsak valaki nem országgyûlési képviselô, sôt miniszter, sôt pártelnök, sôt egy sportklub elnöke is, és egyszerre csak 100 milliós nagyságrendû építkezésbe fog, amit egy szemfüles újságíró közhírré tesz. No, akkor van ám hadd-el-hadd. Az esetrôl önök már biztosan hallottak, a módos illetô Torgyán József és neje, Cseh Mária. Az ô sokmilliós házuk azért köztéma, mert az országgyûlési képviselôk számára kötelezô vagyon nyilatkozatban igen szerény tételek szerepeltek a kisgazda pártelnök papírján. De a neves család még ezzel a budai villával sem kerülhetne be a gazdag családok közé, ha csak ennyije van, és ha hinni lehet a magyar Play Boy novemberi számának, amelyben 100 névbôl álló listát tettek közzé a gazdagnak hitt magyarokról.
A társadalomkutatók szerint Magyarországon a félmilliárd forintos családi vagyonnál kezdôdik a gazdagság. Ennyivel 10 ezer család bír. A következô kategóriában ezer családdal és 1 milliárdos értékkel számolhatunk. Mindössze néhány száz família mondhat magáénak 1 és 10 milliárd közötti tulajdont, míg a leggazdagabbaknak, mindössze 50 családnak, 10 milliárd fölötti vagyona van. Az imént elmondottak persze csak spekulációk. A 100 névbôl álló, betûrendes listán a nevek mellett nem szerepelnek összegek, csak a cég és a vállalkozás párszavas leírása. Így olvasva az embernek kialakul valamilyen elképzelése arról, mibe kéne fognia ahhoz, hogy meggazdagodjon. Ha tehát valaki Magyarországon milliárdos szeretne lenni, akkor legjobb, ha lapkiadással, informatikával, ingatlanokkal foglalkozik, esetleg a médiában lesz guru, netán tôzsdézik, autóval kereskedik, beszáll a reklámiparba, úgy általában vállalkozó lesz, befektetési tanácsadó. És most néhány név, olyanok, amelyeket mindenki, Önök is ismerhetnek: Demján Sándor, aki legutóbb a Westendet építette föl Pesten, és most a Nemzeti Színházzal és környékével folytatja Dél-pesten. Fejti György, valamikori elhíresült KISZ és MSZMP titkár, Fenyô Miklós a Hungária együttesbôl, Bródy János és Szörényi Levente az egykori Illés együttesbôl, Freinreisz Károly, Presser Gábor szintén zenész, Neményi Béla, aki zenész volt, de ma autókereskedésbôl milliomos, Várszegi Gábor, ugyancsak zenész volt, de ma a Fotex birodalomban ül, Friderikusz Sándor, Geszti Péter, Gyárfás Tamás, Tolvaly Ferenc és Pintér Dezsô – valamennyien tv-sztárok képernyôn, vagy csak mögötte. Rubik Ernô találmányokkal került a listára, Orbán Gyôzô, a miniszterelnök édesapja bányamûveléssel, itt van három mûkereskedô Kieselbach Tamás, Nagyházi Csaba és Polgár Árpád, Oszter Sándor, egykor színész, Rózsa Sándor, ma üveggyáros. Végül, de nem utolsó sorban Zwack Péter, aki ugyebár egy unikum.
Vannak persze a régi, ismert nevek mellett újak is, a harmincasok generációja, elsôsorban a pénzvilágból. Nincsenek a listán az elmúlt évek hullócsillagai, szintén a pénzvilágból, úgymint Lupis György, Dicsô Gábor, Princz Gábor., mintahogy a hirtelen meggazdagodott vidéki kiskirályok és olajbárók besorolásától is óvakodott a Play Boy. És nincsen egyetlen nô sem a gazdagnak kikiáltott elsô 100 magyar listáján.
Bár a lista a magyar Play Boyban csak találgatás, tudomásom szerint hivatalosan még senki nem tiltakozott nevének közlése ellen se pro, se kontra.
Ránki Júliát hallották Budapestrôl.
Kastélyprogram / 2000 október 21

Nem tudom, hallottak-e róla, de Magyarországon létezik egy kastélyprogram, amelynek keretében az értékes, de romos épületeket állami pénzbôl és a magántôke segítségével felújítanák. A cél az, hogy a kisebb-nagyobb kastélyokba visszaköltözzön az élet, akár turista, akár koncertlátogató, akár tudományos konferencia résztvevôje képében. A megoldás keresésekor a nyugat-európai, leginkább nagy-britanniai, francia, spanyol és olasz minták Magyarországon teljességgel használhatatlanok, hiszen ha vannak is nemesi leszármazottaink, sôt arisztokratáink még idehaza, ôk bizony nem laknak ôsi fészkükben. Egyrészt, mert nem az ô tulajdonuk, másrészt, mert az romos, éppen azért, mert jó ötven éve nem az övék, hanem az államé, amely szociális otthonná, iskolává, raktárrá változtatta a szükség és egy bizonyos eszme nevében.
A kastélyprogram, amely egyelôre terv, kezdetben 30 épületet mentett volna meg a további enyészettôl. Egy idô után azonban nyilvánvaló lett, hogy csak 10-re van pénz, mert hiszen valamit kezdeni kellene a magyarországi várakkal is. Egy még csak javaslat formájában létezô lelkes terv évente egy erôdítmény helyre állítására szeretné megszerezni az állami támogatást. Ezen közben már gyakorlati munka folyik a kastélyprogram kiegészítô fejezete, az úgynevezett Nagymama program keretében. Ennek az a lényege, hogy akinek olyan berendezési tárgy van a birtokában, amelyrôl úgy véli, hogy valamely fôúri lakosztályból származik, netán épp saját családja örökíti hosszú ideje tovább, ugyan adja el, adja át, ajánlja föl az államnak, hogy a múzeumként funkcionáló kastélyok valamelyikében találjanak végsô helyet számára. A dolog szépséghibája, hogy egy év alatt egyetlen polgár sem ajánlott föl semmit az arisztokrata múltból. Gondolhatjuk, hogy mert nincs semmije. De azt is gondolhatjuk, hogy nem akarja, hogy tudják, mije van, sôt honnan. Így a hivatalnokok a sok állami pénzt aukciókon költik el, miután kifürkészték, hogy ott számukra érdekes és értékes tárgyakat kínálnak anonim szereplôk.
A készülôben lévô kastélyprogram zászlóshajója természetesen a fertôdi Eszterházy kastély. Ennek berendezésérôl még egyáltalán nincs szó, hiszen az is csoda, hogy még áll. Az ötven éve szolgálatot teljesítô igazgatónô a minap azt mondta, nincs egy nyugodt éjszakája, mert beázik a tetô, rossz a csatorna, nem záródnak az ablakok, nincs megoldva a fûtés, fel van dúlva a kert. Ezzel szemben a fertôdi hangversenyek mégis nemzetközi ismertségnek és elismertségnek örvendenek, nincs év, hogy ne forgatna valaki filmet a pazar barokk díszítésû falak között, mert van még. ami látható. A kastély vegetál: bevételeibôl tartja el magát, és ennek érdekében a bejárat közeli parkolót piacozóknak adják bérbe. Ez a jelenség nem éppen a mûemlékvédelmi szempont érvényesítése, de pillanatnyilag nem sok beleszólásuk van abba, hogyan éli túl a kastély a hanyatlás ötödik évtizedét. Egy új kormányrendelet épp ezen akar változtatni: központi erôt rendel a kastély fölé, amely szigorúan szakmai szempontok alapján rendbe teszi az épületet és befektetôt talál a mûködtetéséhez. Miután eddig azzal próbálkoztak, hogy mindenkinek jusson egy kis jó a fertôdi kastélyból: a kertészeknek, a zenészeknek, a növénynemesítôknek, a muzeológusoknak, a helyieknek, sôt a turistáknak is, a lehetetlenül sok szempont érvényesítésébe belerokkant az épület és a hozzátartozó kert is. Most az állam, mint tulajdonos segíteni fog és persze diktálni. Öt-tíz év és öt-tíz milliárd forint az ára ennek a vágyálomnak. Na, meg a harc, amelyet a sok eddigi érdekelttel szemben meg kell vívni. De a teljes kastély program még nincs készen, így a zászlóshajónak tekintett fertôdi Eszterházy kastély ismeretlen vizeken halad célja felé.
Ránki Júliát hallották Budapestrôl.
Széchenyi film / 2000 szeptember 29

Hallgatóim a Paraméter klubnak köszönhetôen gyakorlatilag teljesen képben vannak a magyar filmmûvészetet illetôen. De talán kevésbé ismerik a kulisszák mögötti világot, a nagy mû megszületése elôtti drámákat. Az ilyen történetekben többnyire a pénz a fôszereplô, az idô a legnagyobb ellenség és az élet maga a dramaturg. Az áldozat szerepét mindig a rendezô kapja, ám ettôl még lehet belôle pozitív hôs. Mindez azért érdekes éppen most, mert a napokban kiderült: el kell halasztani a magyar filmgyártás eddigi legnagyobb vállalkozásának, a Széchenyi Istvánról szóló, Hídember címû filmnek a forgatását. A helyzet pontosan az, amit az imént vázoltam: hiányzik a pénz. Pedig kezdetben minden nagyon szépen indult: lassan két éve, hogy az elsô hírek érkeztek a nagy állami megrendelésrôl. Ez persze sosem tett még jót egyetlen filmnek sem, de a millennium tiszteletére elképzelt Széchenyi filmet senki nem fogadta gyanakvással, hiszen a nagy magyar élete egy népszerû rendezô, Bereményi Géza irányítása mellett került volna vászonra. Egy milliárd forint fölötti költségvetést terveztek kezdettôl, de még erre sem ráncolta senki homlokát. Csak akkor kezdett kételkedni a szakma és a leendô közönség hozzáértôbb része, amikor világsztár színészekrôl és Európát átívelô forgatási helyszínekrôl is álmodni kezdtek az alkotók. Ezt azzal magyarázták, hogy az állami pénz csak egy része a szükséges teljesnek, márpedig a hiányzó sok százmilliót akkor lehet megszerezni külföldi befektetôktôl, ha pestiesen szólva “húzó nevek” is vannak a produkcióban. Szembe kellett nézni azzal a kérdéssel, hogy ugyan ki tudja ma, a magyarokon kívül, hogy ki volt Széchenyi István? A forgatókönyv bejárta az összes reménybeli külföldi forgalmazót. Amerikából olyan üzenet jött, amely szerint a történet olyan érdekes, mintha ez a gróf valóban létezett volna és nem a film kedvéért kreálták volna a sztorit. Más külföldi érdeklôdôk Széchenyi szerelmi életébôl többet kértek és kevesebbet a magyarságából. Jelenleg a nyolcadik, de lehet, hogy csak a hatodik verzió van érvényben, ám ez sem segített a dolgon. A helyzetre mi sem jellemzôbb, mint hogy szeptember elsô hétvégéjén a kormányhoz közel álló Magyar Nemzet egész oldalas interjút közölt a rendezôvel és a hosszú tanakodás után végül fôszereplônek választott Eperjes Károllyal, akirôl köztudomású, hogy a kormányfô közeli barátja és sporttársa, tehetséges mûvész és a rendezô régi alkotótársa is. Itt még szó sem esett a gondokról, sôt, a cikket illusztráló fotón az amúgy rövid hajú és szôrtelen külsôvel ismert színész szakálla és hajviselete már Széchenyit idézte. Tizenegy nappal késôbb a Népszabadság is nagyinterjút hozott a rendezôvel, és azt írta, hogy augusztusról október közepére tették át a forgatás kezdetét. Csakhogy ugyanezen a napon a Magyar Hírlap viszont megírta, hogy leállt a Széchenyi film, mert nincs meg a pénz. Néhány nappal késôbb a Nemzeti Kulturális Örökség minisztériuma a Népszava érdeklôdésére közölte, hogy továbbra is fenntartja egy milliárd forintos támogatási szándékát, de további nyolcszázmillió forintot külföldi koprodukciós partnerektôl kell megszerezni. Olcsó poén lenne most felsóhajtani: hol van ma egy Széchenyi, aki éves jövedelmének egy részét felajánlaná például egy új magyar filmre? Hova juttatják a magyar polgárosodás új arisztokratái a fölösleges pénzüket? Tudunk olyanról, aki filmkészítôknek ad támogatást. Csakhogy kevesebbet, és fôleg másféle filmekre. Rossz ómen ebben a történetben, hogy míg az eredeti elképzelés az volt, hogy 2001 szeptemberében, a legnagyobb magyar születésének 110. évfordulóján legyen a bemutató, addig most már csak a 2002 áprilisa, Széchenyi halálának évfordulója jön szóba. Ez ügyben pedig, mint tudjuk még mind a napig nincs megnyugtató magyarázat: valóban öngyilkos lett-e a legnagyobb magyar? Mindeközben más magyar filmek is készülnek. Fiatalok egy pizzás fiú mulatságos történetét forgatják, Jancsó még a Niagarához is elment az Utolsó vacsora az Arabs szürkénél címû, kis költségvetésû filmje kedvéért, míg Bacsó Karády Katalint idézi meg egy induló produkcióban. E három film is kapott egy csekély állami támogatást, de ez csak a töredékét teszi ki a Széchenyi film költségeinek. Hogy végül mibôl lesz siker, sôt annál több, maradandó mû, azt majd meglátjuk.
Ránki Júliát hallották Budapestrôl.
Nemzeti/Nemzet Színésze/Tarr Béla / 2000 szeptember 9

Biztosan hallották már a hírt, hogy nincs többé Nemzeti Színház Magyarországon. A régit átkeresztelték Pesti Magyar Színháznak, az új meg még nem épült föl. Sôt volt két nap az elmúlt héten, amikor azt hitték az emberek, hogy Budapest újabb nemzeti gödörrel gyarapodott. Azóta ez a veszély elmúlt, a dél-pesti sivatagban elsôként megvalósuló objektum építési engedélye ellen nem érkezett értékelhetô fellebbezés, így hétfôn lehet folytatni a szabálytalanul gyorsan megkezdett gödör mélyítését. Az egyetlen, aki észrevételt tett a törvény által biztosított jogával élve, nem más volt, mint Budapest fôépítésze. Az ô etikai, szakmai, jogi kifogásai azonban, szintén az érvényes jogszabályok szerint, nem számítanak egy kerület döntési folyamatában. Így tehát minden esély megvan arra, hogy 2002 márciusában a mai kormány szentelje föl az új Nemzeti Színházat. Hogy ki lesz az igazgató, mit fognak játszani – ma még túl korai kérdés. Azt viszont számos borúlátó szakértô jósolja, hogy senki nem fog járni abba a teátrumba, mert nem lesz körülötte semmi. Ha csak a színház mögött csattogó HÉVet nem számítjuk. A jelenlegi Nemzeti megszûnése pedig úgy történt, hogy összehívtak egy szigorúan zártkörû társulati ülést, ahol a jelenlévô tagság elôtt a kultusztárca politikai államtitkára bejelentette a változást: a Hevesi Sándor téren álló színház és a társulat neve ezentúl nem Nemzeti, hanem Pesti Magyar Színház. Senki nem tiltakozott, nem volt balhé, botrány. Most újra kell nyomtatni a plakátokat, bérleteket, jegyeket és el kell halasztani az évadkezdést novemberre. A társulat tagjai, vezetôi nem nyilatkoztak. Az ok és a magyarázat egyszerû: egy héttel korábban 12 vezetô színész kapta meg a Nemzet Színésze, illetve színésznôje nevet és az azzal járó igen magas összegû, élete végéig szóló havi apanázst. Közülük néhányan a Nemzeti társulatába tartoznak. A Nemzeti örökös tagjainak pedig felemelték a járandóságát. Ezek után igencsak visszás lett volna tiltakozni ugyanannál a gazdánál, aki pár nappal korábban oly bôkezû volt. Most már csak az a kérdés, hogy az évtizedek óta hagyományosan a Magyar Dráma napjának tekintett szeptember 21-én mi történik majd a színfalak elôtt és mögött. Idôben közelebb van az az esemény, amely a magyar mûvészet egy másik ágával, a filmmel kapcsolatos, és hallgatóim számára is elérhetô: a Torontói Filmfesztiválra meghívást kapott Tarr Béla rendezô, akinek Werckmeister Melódiák címû filmje az idei Cannes-i Filmfesztiválon olyas szakmai sikert aratott, hogy a hamarosan sorra kerülô torontói bemutatón kívül további amerikai és európai fesztiválok is várják a mûvet, valamint meghívták az Európai Filmdíj versenyébe is. Nem kecsegtethetem Önöket azzal, hogy könnyû és szórakoztató 145 percet kapnak, ha megnézik Tarr Béla filmjét. A történet elmondva egyszerû: egy isten háta mögötti kelet európai városka fôterére megérkezik egy óriásbálna. Vele jön egy Herceg nevû nyomorék szónok is. Az emberek összegyûlnek, nincs amúgy se dolguk. Minden sötét és lehangoló. A szónok lázadásra bújtogatná a népet, de a nagy produkció elmarad, és a bálna is csak a film fôhôsét, a fiatal, jó és ártatlan fiút bûvöli el. A többiekbôl csalódottságuk miatt gyilkos indulat tör ki, és kô kövön nem marad. A széthullóban lévô közösség egyetlen mûvész tagja az istenektôl elrabolt zenei harmóniák helyreállításának szenteli magát, de az események ôt sem hagyják érintetlenül. Visszahangolja zongoráját, úgy, ahogy Werckmeister helyesnek tartja – innen a film címe – de már késô. A rendezô Tarr Bélát világszerte jobban ismerik, mint Magyarországon. Futurisztikus, fekete-fehér filmje, amelyet négy éven át forgatott francia-német-magyar koprodukcióban a világ káoszáról és a káosz világáról szól. Ilyen filmek a Földnek errôl, a kelet-európainak nevezett felérôl indulnak, de nemcsak az itteni emberekrôl szólnak, hanem emlékeztetnek az elvesztett isteni harmóniákra.
Ránki Júliát hallották Budapestrôl.
Nemzeti 2 / 2000 július 8

Hallgatóim közül bizonyára sokan emlékeznek a Legényanya címû filmre, amelyet úgy két éve Torontóban is láthattak egy kerti mozi esten. Nos, a remek szatíra alapjául szolgáló regény írója ugyanaz a Schwajda György, aki mostanában a legfrissebb magyar tragikomédia szerzôje, rendezôje és pr-felelôse. Ennek az új mûvének címe: “Nemzeti Színházat kell építeni”. A szolnoki színház direktora és neves drámaíró Schwajda, mint feltehetôleg tudják, kormánybiztosi minôségben felel az új Nemzetiért. Most éppen ott tartunk, hogy a nagy késést okozó, de végül is kierôszakolt meghívásos építészeti pályázat díjnyertes tervét félresöpörve saját favorit tervezôjének munkáját készül megvalósítani. Hacsak… Hacsak meg nem állítja ôt valaki. Például maga a kedvenc, név szerint Siklós Mária, aki ellen az építész kamara vizsgálatot kezdeményez, amely akár azzal is járhat, hogy megvonják tôle a mûködési engedélyt, és így azonnal lehetetlenné válik az engedélyeztetésre beadott terv megvalósítása. A szövevényes történet mostani fordulatait többen egyáltalán nem értik, mások arra várnak, hogy maga a miniszterelnök fogja megfékezni a - közvéleményt, az építészeket és a sajtót már végképp semmibe vevô - kormánybiztost. A legfrissebb pesti vélekedés azonban az, hogy erre semmiképpen nem lehet számítani, ugyanis a rendelkezésre álló pénzbôl nem lehet Nemzeti Színházat építeni, meg egyébként sincs rá szükség, és ezt mindenki tudja, de kell egy ember, akire rá lehet majd mutatni: miatta nem épült meg a Nemzeti. Ez a figura lenne Schwajda. Igaz, vagy sem, majd elválik. Ami eddig történt, már az is elegendô lesz egy újkori szatíra megírásához, ha hôsünk netán egyszer visszatérne a golyóstollhoz. Hogy az ügy mennyire súlyos és mennyire nem egyszerûen egy, a magyar színháztörténetben mindig is neuralgikus épület sorsa a tét, ezt bizonyítják a hét folyamán megjelent kommentárok is, no meg a HVG, amelynek címlapján mindig csak a legfontosabb téma szerepel és ez most Schwajda György és a csúful elutasított építész, Vadász György görög stílusú színházi maszkja, Szomorú játék címmel. A Nemzeti egyébként a valamikori expotelken épülne, Dél-pesten, ott, ahol a Westend City centert sikeresen Észak-pestre varázsoló, Demján Sándor vezette Trigránit lesz az úr. A nagyhatalmú beruházó eddig csak egyszer szólalt meg, akkor még kevesebb volt a szomorúság ebben a játékban: akkor boldog volt, hogy az új városközpontot a leendô Nemzeti köré építheti. És miközben lassan tarthatatlanná válik az eredeti határidô, hogy 2002. Március 15-én megnyíljon a színház, aközben Budán kezdôdik valami, aminek befejezési határideje 2001. Március 15. A dolog neve, munkacíme: magyar lelemény. Az egykori Ganz-telep üzemcsarnokaiban, a Rózsadomb lábánál, a Margit körúttól nem messze lesz a magyar szellemi teljesítmények parkja. A ma már ipari mûemlék épületeket egy kert fogja össze, üvegcsarnok hangsúlyozza majd a magyar tudományos gondolkodást jellemzô nyitottságot, a régi és az új, az ipari és a természetes, az óriási és a miniatûr egységét. Lesz itt mozdony, marsjáró, dinamó, gyufa, propeller, telefonközpont és még mi minden, aminek felfedezése a magyar szellemnek köszönhetô. Itt mûvészet, élet és tudomány ad majd randevút egymásnak testközelben, kézzel foghatóan. A Ganz parkba szabadtéri koncertpódiumot, éttermet, dzsesszklubot, gyerekpihenôt, zenepavilont, kirakodóvásár teret, tv-stúdiót is terveznek. A megvalósítást nem fenyegeti semmiféle veszély: ezen a helyen a törvények szerint csak kulturális célú épületegyüttes és közpark lehet. A berendezendô kiállítást pedig a millenniumi rendezvények között a legnagyobb eseménynek tekinthetjük. A kerület polgármestere egy éve felajánlotta, hogy legyen itt a Nemzeti Színház is. Máig rejtély, miért nem tetszett az ötlet a döntésre hivatottaknak.
Színházak Fesztiválja / 2000 június

Hiába van vége a színházi szezonnak, az élet mintha csak most kezdôdött volna igazán: három fesztivál követi egymást nyolcvan produkcióval egy hónap alatt, Magyarország három városában. Nagyüzem van tehát. De, mint mindent, ezt is vita övezi: kell-e ennyi fesztivál? és akkor még nem is említettük az alternatívokat, a táncszínháziakat, akik szintén kora nyáron találkoznak. A legnagyobb, legdrágább és legújabb találkozó neve: Magyar Színházak Fesztiválja. Ezt Miskolcon rendezik június 15. és 30. között. A gondolat a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumától származik, ahol azt találták ki, hogy a millennium tiszteletére legyen egy nagy magyar színházi összejövetel, ahová 25 válogatott produkciót hívnak meg a világ minden pontjáról, természetesen Magyarországot is beleértve. Az ötlet tiszteletre méltó, a végeredmény azonban nem igazolja az eredeti vágyakat, hogy egybegyûjtve láthassák a nézôk és a szakemberek a magyar nyelvû színjátszás eredményeit. Miskolcon 36 produkció lesz, köztük azonban csak mutatóba akad olyan, amit az elmúlt évadokban ne láthatott volna bárki, aki Magyarországon színházba járt, vagy a nagy hagyományú fesztiválokon részt vett. A bevezetôben említett három fesztivál közül kettô ugyanis régi: a határon túli színházak XII. alkalommal gyûltek össze Kisvárdán, míg az országos színházi találkozót, ahol mindig az évad újdonságai láthatók, már 19. alkalommal rendezték meg, idén épp Budapesten. Miskolcra is részben ugyanezek a produkciók kerültek, kiegészítve néhány régi sikerrel, gyerekdarabokkal, tánccal, utcaszínházzal, egy-egy operával, operettel. Miért történt ez így? Az eredeti kezdeményezés az volt, hogy a világban magyar színházként mûködô együttesek is jöjjenek el erre a millenniumi fesztiválra. Kezdetben ez nem tûnt lehetetlennek, hiszen a Magyar Távirati Iroda által az Interneten közzétett magyarság honlapon igen hosszú a magyar színházak listája. A gondok akkor kezdôdtek, amikor kiderült, az amerikai, ausztrál vagy más, távoli városokban, vagy akár csak a közeli Ausztriában nyilvántartott magyar csoportok elsôsorban énekelnek és táncolnak, fôleg népzenei hagyományokat ápolnak. Ezek pedig sehogy sem férnek bele a színház hagyományos kategóriájába. Mások szólóban, egyedül küzdenek anyanyelvük életben tartásáért, színpadon, vagy csak apró pódiumon, ha nem adták föl sokévi fáradozás után. Így a miskolci rendezvény szervezôi kénytelenek voltak beletörôdni abba, hogy igazi újdonság nem lesz a magyar színházak fesztiválján, a felfedezés elmarad, a világ nem jön Miskolcra magyarul színjátszani. De mert Fesztivált csinálni jó, és a miskolci színház öt különbözô játszóhellyel rendelkezik, hát mégis lesznek jó elôadások, nagy visszatérések, újra átélhetô sikerek. A világban élô magyarok nem maradtak teljesen távol: három vendég érkezik: M. Szabó Ildikó, aki Erdélybôl került Németországba, ahonnan önálló estjével többször visszatért már Budapestre és szülôföldjére. Itt lesz Rónai András, aki Ficsurt játszotta a Valahol Európában címû filmben és ma az Izraeli Nemzeti Színház örökös tagja. Ã 1949-ben hagyta el Magyarországot, és ezért nevét levették a film fôcímérôl, úgy, hogy a mai napig sem került vissza. Rónai András a magyarok világtalálkozójára érkezett, de szívesen vállalta a miskolci vendégeskedést, ahol beszélni fog pályájáról és szaval is. Egy hete ismét vetítették a Valahol Európában-t a Magyar Televízióban és akkor meghívták ôt a stúdióba, azért is, hogy legalább így kárpótolják a legendás Ficsurt nevének eltûnéséért. Végül, de nem utolsó sorban a Magyar Színházak Fesztiváljának vendége lesz Kosaras Vilmos, akit a hallgatóknak nem kell bemutatni, a miskolci közönségnek annál inkább. Lesznek tehát, akik a világban szétszórtan élô magyar színészeket képviselik majd. Ha önök tudnak mûködô, a szó hagyományos értelmében vett magyar színházról a tengeren túl, kérem, értesítsék a szerkesztôt, hogy legközelebb találkozhassunk.
Ránki Júliát hallották Budapestrôl.
Tavasz 2000 / 2000 március 24

Nem tudom, hallottak-e róla, sajátos de tavaszi zsongás jellemzi a magyar kulturális életet. Március elején még csak az borzolta a kedélyeket, hogy két híresen szép szôke magyar színésznô mezítelen képeit közölte egy bulvárlap, beleegyezésük nélkül. Hirtelen minden reggeli tv-mûsor ezzel kezdett foglalkozni és a színésznôk nem gyôztek védekezni: ôk csak egyszer és csakis a fotós mûvészi munkája érdekében álltak modellt. Bírósági ügy lett a dologból, no meg újabb címlapok, amelyeken ugyanaz a két szôke látható, immár szelíden mosolyogva, állig begombolkozottan. Egyikük még egy futó színházi elôadást is megszakított, hogy felhívja a figyelmet a paparazzik kezdôdô uralmára. Mára e pikáns história feledésbe merült. Gondolhatná az ember: elvégre tíz napja tart a budapesti Tavaszi Fesztivál! De nem. Nem a világnagyságok vendégszereplésérôl szóló hírek vannak az újságok címlapjain. A politika borzolja immár a kultúra vizeit is. Tavaszi szél vizet áraszt, mondja a gyönyörû magyar népdal, amely Szabó István A Napfény íze címû filmjében is fölhangzik. Az egyetlen jó hírem ezzel kapcsolatos: több mint 100 ezren látták már Magyarországon és ez a szám eddig csak az úgynevezett szórakoztató filmek nézôi mutatóinál szerepelt. Szabó neve két másik produkcióval is összekapcsolódik: a Madách színházban Darvas Iván fôszereplésével megrendezte a Hollywoodban Drakulaként híressé vált Lugosi Béla életérôl szóló darabot, amely a tapintatos kritikák szerint is fiaskó. Április 2-án pedig az Operaházban bemutatják a világhírû magyar karmester és zeneszerzô, Eötvös Péter Három nôvér címû mûvét, szintén Szabó rendezésében. Az opera tavaly Lyonban került színre elôször, az ottani operaház megrendelésére íródott. A budapesti dalszínház dicséretes gyorsasággal hozza közönsége elé a mûvet, igaz csak két alkalommal adják. Éppúgy, mint a múlt évben a szintén világhírû másik magyar zeneszerzô, Ligeti György Grand macabre címû darabjával történt. Az óriási siker sem tette elég gazdaggá a pesti operaházat ahhoz, hogy további elôadások jogdíját elô tudja teremteni. De nem a fent említettek, hanem a magyar zene harmadik világhírû szereplôje, Fischer Iván és a Budapesti Fesztiválzenekar ügye van a vezetô hírek között: a tavaszi fesztiválon még megtartják a koncerteket, de a továbbiakban Fischer nem kíván Magyarországon részt venni a koncert életben. Anyagi természetû vitái a zenekar fenntartójával, Budapest vezetôivel odáig fajultak, hogy közleményben tudatta: idehaza felfüggeszti zeneigazgatói és karmesteri tevékenységét. A részletekkel nem untatnám hallgatóimat, ám nem érdektelen az a tény, hogy miközben a Budapesti Fesztiválzenekar ma az egyetlen magyar szimfonikus együttes, amely világszerte szívesen látott vendég a koncerttermekben, Fischer zeneigazgató tavaly ôsszel mégsem tudta elérni, hogy a fôváros mellett, nemzeti intézményként támogassa ôket a kulturális kormányzat. Eközben egykori barátja és kollégája, a Fesztiválzenekar alapításában vele együtt harcoló Kocsis Zoltán mai zenekara, a Nemzeti Filharmonikusok rendkívül magas, egyes források szerint 1 milliárd ft juttatást kapott nemrégiben. És hozzá egy miniszteri biztost, hogy rendet tegyenek az együttes háza táján. Fischer Iván utolsó budapesti fellépése alkalmából nemzetközi sajtóértekezletet tart hétfôn délelôtt. A fôváros kulturális vezetése és a kultusztárca pedig újabb feladványt kapott: tudnának-e együttmûködni egy jó ügy érdekében, avagy a politika mindennél elôbbre való. Ha ez utóbbi az igaz, akkor a kottában a szünetjel következik.
Visszatérve a szép magyar népdalhoz, sajnos nem sikerült megtudnom, hogy az szerepel-e abban a kötetben, amely az irodalmi szövegek gyûjteményével együtt 127 ezer példányban jelent meg és kerül folyamatosan az elsôs általánosba járó kisdiákok kezébe – ajándékként. Nem volna ezzel semmi baj, ha nem csúszott volna kis hiba a könyvben szereplô dedikációba, amely így szól: A millenniumi esztendô elsô osztályos tanulójának családi daloskönyvét küldi emlékül Orbán Viktor miniszterelnök. Na, nem a mondat döcögô magyarsága, hanem az aláírás váltotta ki néhány ellenzéki politikus tiltakozását. Mire válaszul a kormányfô szomorúságának adott hangot, hogy ilyen ünnepi pillanatban sem tud felülemelkedni a politika önmagán. És szomorúságában úgy emlékezett, hogy nem az ô neve, hanem a magyar kormány szerepel a dedikációban ajándékozóként. A daloskönyvet képtelenség megszerezni, ha az embernek nincs elsôs gyereke. Egy újságírónô azonban, akinek van, megírta, miféle magyar nótákat látott magyar népdalként szerepeltetni a gyûjteményben. Cikkét senki nem cáfolta. Ami lehet, hogy azért van így, mert ma már egyetlen felnôtt sem ismeri a magyar népdalokat, aki viszont talán mégis, annak még nincs gyereke, vagy már elmúlt 6 éves. De tavaszi szél vizet áraszt és reménykedjünk, hogy nem tovább borzolni, hanem vidítani fogja a kedélyeket, és tiszte szerint szerelmet fog hozni a magyar családoknak. Itt lenne az ideje, hogy a szép dalra hallgasson, aki érti a szót, mert ezen a héten -meg nem erôsített források szerint- Magyarország lakóinak száma 10 millió alá esett.
Ránki Júliát hallották Budapestrôl.
Moulin Rouge / 2000 március 10

Biztosan tudják kedves hallgatóim, hogy ma újra megnyílik a legendás Moulin Rouge Pesten, a Nagymezô utcában. Hogy milyen lesz a hangulat, lesz-e igazi mulatság – ez ügyben erôs kételyek támadnak abban, aki figyelemmel kísérte a felújítás és a megnyitóra való készülôdés híreit. Magam nem vagyok sem a meghívottak, sem a beavatottak között, így rám a lelkesedésbôl és az elragadtatottságból semmi nem ragadt még át. Az minden esetre feltûnô, hogy 10 nappal ezelôtt, amikor az elsô nyilvános bejárást rendezték, a Moulinrôl szóló cikkek fele pénzügyi tranzakciókról, banki kölcsönökrôl és határidôkrôl szólt, és nem dalról, mókáról, kacagásról. Megemlítették persze, hogy a pesti viccmesterek, akiket az összes létezô tv-mûsroban és hakniban is látunk, a Moulin színpadán is szerepelni fognak. Ebbôl sejteni lehet, hogy nem a hagyományos mulató vár a közönségre, hanem kissé intelektuálisabb mûsor, inkább a kabaré és az orfeum keveréke. A meztelen igazság igen, de az igazi meztelenség nem. Legalábbis most még nem. Talán majd késôbb. Ilyen értelemben nyilatkozott pénteken reggel a Moulin igazgatója is az egyik kereskedelmi csatorna reggeli mûsorában. Társaságában ott volt Medveczky Ilona revükirálynô, a megtestesült fizikai csoda – ahogyan egy cikk nevezte ôt. A pesti éjszaka és a régebbi Moulin vitathatatlanul elsô számú csillaga most is szép volt és elegáns, emellett okos és harcias. A mûsorvezetô fiatalember ugyanis azt találta mondani a mûvésznônek, hogy köszönti ôt, mint a Moulin háziasszonyát és arcát. Mire Medveczky azonnal kikérte magának az elôbbit, mondván, ô nem fog az ajtóban állni, nem viszi a ruhatárba senkinek a kalapját. Ã azért jött haza Amerikából, mert megnyílik a Moulin, de mire ideért megváltozott a vezetés és neki két este maradt: az elsô kettô, ahol viszont nem fog táncolni, csak az arcát és a nevét adja a kezdéshez. Hogy miért nem táncolok? Tette föl ô a kérdést a mûsorvezetô helyett: mert nem férek bele. Kérdezze csak meg a direktor urat, itt ül. De a mûsorvezetô nem kérdezte meg. Ehhez tudni kell, hogy ez a reggeli tv-mûsor nem a konfliktusok keresésérôl híres. A direktor úr pedig, fiatalos és elnézô mosollyal hallgatott. Amikor megszólalt, art ígérte, hogy lesz majd igazi revü is a Moulinban, olyan, ami éjjel látható és 18 éven felülieknek való. Ekkor kis vita bontakozott ki arról, mi is a revü valójában, és a figyelmes nézô rájöhetett, hogy Medveczky Ilona és a direktor mûfaji kérdésekben sincsenek egy nézeten. Hát ilyen a pesti mulatós. Ha ehhez még hozzáadjuk az épület felújításáról szóló híreket, bizony igaz lesz a mondás: sírva vigad a magyar.
Az egykor legendás Somosi orfeum, ahol fél Pest viselkedni és mulatni tanult, még a hatvanas években is Salamon Bélát és Vogel Ericet mondhatta magáénak, mígnem a nyolcvanas években teljesen elzüllött és amolyan disco bár lett. Ezt persze csak hírbôl tudom, de elhiszem a hozzáértôknek. Cserháti Zsuzsa volt itt az utolsó sztár. Amikor 1997-ben bezárták az épületet, épp az a Kalmár Péter ígért két éven belül felújított épületet benne és új revüt, aki az utolsó direktor volt. A két évbôl négy lett, és a vállalkozó kedvû Kalmár csak a színpadon szereplôket rendezheti, no meg a számlát. Cége ugyanis csôdbe ment, a bank megunta ôt és keresett magának valaki mást. Ezek a felhôk borússá teszik az eget a Moulin fölött, míg odabent eredeti pompájában várja a mulató a vendégeket ma estétôl. A régi sztárok mellett egy új csillag születésérôl suttog Pest. Gábriel a neve, fest, táncol, énekel, szteppel. Fényképe ott van a legújabb pesti mûvészlap, a Premier egyik oldalán is. Nem véletlenül.
Ez a könyvméretû havi lap épp annak a Kárpáti Tamásnak a megvalósult álma, aki a Moulinrôl könyvet írt, mert ismer mindenkit, aki ott valaha megfordult. De a fôszerkesztô úr ismeri a galériák világát is, lévén maga is gyûjtô, ismerôs az opera és az operett világában, és nem okozott neki gondot, hogy az újságírók, színészek, táncosok, írók közül sokakat szerzônek nyerjen meg a Premierhez. Kárpáti Tamás az a fajta jómódú pesti polgár, amilyenek régen voltak: van vagyona és van egy álma, hát megvalósítja. Nem kér hozzá állami támogatást, csak olvasókat. Talán mondani sem kell, hogy az elôkelô szakmai közönségnek a Moulin még festékszagú falai között mutatták be a Premier elsô számát.
Aki nem látta, annak látnia kell, aki látta, annak nosztalgiából el kell jönnie a Moulinbe – mondta Medveczky Ilona. A Premier alapítója pedig azt írta beköszöntôjében: elsô számunkat tekintsék fôpróbának. A szíházi babona szerint ugyanis, ha a fôpróba nem sikerül, kitûnô lesz a premier. Az újság esetében nagy p-vel, a Moulin esetében kicsivel – de mindkettônek azt kell kívánnunk: így legyen.
Ránki Júliát hallották Budapestrôl.
DROG / 2000 január 15

Bizonyára hallottak róla, hogy Magyarországon az egyik legsúlyosabb társadalmi probléma a drogfogyasztás drámai mértékû emelkedése. Nem múlik el hét, hogy ne hallanánk droghalálról, milliós értékû kábítószer szállítmány lefoglalásáról, lövöldözésrôl, amelynek hátterében a kábítószerpiac szereplôi sejthetôk.
És most a rémisztô adatok: becslések szerint Magyarországon 20 ezerre tehetô azoknak a száma, akik kábítószer terjesztéssel foglalkoznak. A drogkereskedôk több mint 40 milliárd Ftos forgalmat bonyolítanak évente. Ugyan csak becsült adatok szerint 14,5 tonna marihuana, 3 tonna heroin és 6 tonna amfetamin fogy el évente. Ez az illegális drogok leltára. Az egészségkárosodás szempontjából rendkívül veszélyes higító, gyógyszer és ragasztó mennyiségét nem lehet még csak felbecsülni sem. Társadalomkutatók és orvosok véleménye szerint az illegális drogfogyasztás emelkedése a jólét növekedésével áll összefüggésben, míg a szipuzók, tehát a ragasztóval, gyógyszerrel kábulók elsôsorban a szegény, margóra szorult társadalmi rétegbôl kerülnek ki. Egy valami közös: fiatalok. Újabb adatok: míg 1992-ben a budapesti középiskolásokban a16 év alattiaknak 11,6 %a, addig 1999-ben 28,8%-a élt tiltott és legális szerekkel. Az országos adatok természetesen ennél is tragikusabbak: a marihuana fogyasztás ötszörösére, a heroiné háromszorosára nôtt. A középiskolások 30%-a fogyasztott már drogot. Az iskolákba tavaly novemberben megérkeztek az ingyenes tájékoztató csomagok, könyvek, füzetkék, egy CD-rom. Megnyílt a drogmúzeum, ahol ingyenes és névtelen tanácsadást tartanak civil drogprevenciós egyesületek. Az Interneten több információs bázis mûködik. A nagyobb városokban drogambulanciák mûködnek. Nagy sbességgel képezik a védônôket, pedagógusokat, hogy felismerjék a drogfogyasztó fiatalokat és így segítsenek nekik kikerülni veszélyes helyzetükbôl. Csakhogy a háziorvosok felkészítése nem történt meg, a szülôk pedig szinte utolsóként veszik észre önállósult gyerekük különös viselkedését. Legelôször az tûnik föl, hogy a gyereknek pénzre van szüksége…
1999. Március 1. óta a Büntetô törvénykönyvben rendkívül szigorú paragrafusok szerepelnek, amelyek nemcsak a kereskedést, hanem a fogyasztást is börtönnel szankcionálják. A kábítószer élvezôk szinte rendre fiatalok, akik szenvedélybetegnek minôsülnek. A drogprobléma megoldására állami szinten tehát különbözô minisztériumoknak kell összefogniuk, az egészségügy, a belügy, az oktatási és az ifjúsági és sportminisztérium egyaránt érintett, tehát szorosan együtt kell mûködniük. De mi lehetne az a forma, amely keretet ad ennek? A neve: Nemzeti Drogstratégia. 11 éve készül ez a ma már szinte misztikus megoldási javaslat. Pénteken délben a kormány érintett miniszterei végre kézhez kapták a tervezetet és áldásukat adták rá, majd pedig mindezt bejelentették a sajtónak is.
“A címzett maga a nemzet” – jelentette ki jelentôségteljesen az államtitkár az újságíróknak, akiket elôzô nap értesítettek a sajtótájékoztatóról. Sajnos azonban ennél sokkal több még mindig nem derült ki a nyilvánosság számára. A Nemzeti Drogstrarégiát jóvá kell hagynia a kormánynak is, majd társadalmi vitára bocsájtják, az érintett minisztériumoknak pedig költségvetést kell készíteniük: a drog elleni védekezés sokba kerül. 1999-es adatok szerint 16 milliárd forintba.
Ránki Júliát hallották Budapestrôl.
Budapest világváros! / 1999 december 18

Nem tudom, hallottak-e róla, de Budapest világváros. Pest legalábbis. A Grasham, és a New York palota, a Párizsi Nagyáruház, úgyis, mint Divatcsarnok, a Continental szálló a Hungária fürdôvel, és a Nemzeti Színház, íme néhány patinás épület, melyeknek sorsa épp mostanában, a század utolsó napjaiban dôlt el. És hogy egy szójátékkal éljek, még szerencse, hogy nem a falakkal történt ugyanez. Nem sok híja volt…Például a Dohány utcában évtiztedek óta üvegezetlen ablakokkal, sötéten álló, egykori Continental Szállót, benne az egykor színházzá átalakított Hungária fürdôvel már csak egy bontási határozat tartja egyben. Az elsô szintig ledöntött falmaradványok kerítésként szolgálnak addig is, amíg a vitázó felek megegyeznek: kinek van joga ezen a rendkívül értékes telken másik hotelt építeni. A Fürdô majd csak tavasszal tûnik el. A tulajdonos külföldi, egy izraeli cég. Ugyancsak külföldi, a németországi Messerschmidt Alapítvány volt a reménybeli újjáépítôje a New York palotának. Csakhogy ebbôl már nem lesz semmi. Az évek óta üresen álló, egykor patinás újságok szerkesztôségeinek otthont adó, kávéházáról messze földön híres épület, nem messze a Continental romjaitól, ma szellemkastély. A történelmi jelentôségû épületek restaurálásával foglalkozó német alapítvány egyelôre rejtélyes okoknál fogva lett kegyvesztett és a privatizációs szervezet most ír ki új pályázatot a helyreállításra. Az, hogy valamikor ide költöztette volna egy politikus a Nemzeti Színházat, ma már szóba sem kerül. Pedig a Nemzeti ezekben a napokban ismét címlapos ügy a magyar sajtóban. Na, de errôl egy kicsit késôbb.
Maradjunk a patinánál. Eladó a Párizsi Nagy Áruház is. Ãsszel kiárusították, ami még volt benne, majd most, a néhány napos karácsonyi vásárra megnyitották a földszintet. A mennyezeti ferskók alkotója után Lotz teremnek elnevezett, hatalmas, elegáns tér üres, és jó néhány többi termet a nagyközönség nem is ismer. Pedig van és lehetne itt minden, amire ma a fiataloknak szükségük van, és amiért képesek a város külsôbb kerületeiben emelt plázákba metrózni. Az Andrássy úti palota-áruházban is lehetne mozit, korcsolyapályát, múzeumot és kávéházat mûködtetni…Lehetne. Csakhogy ezen a környéken már a bankok és a biztosító társaságok vették át az uralmat. Ha a Párizsi Nagy Áruházat is ilyen célra adják el, akkor hiába minden: a múlt század magyar építészetének, díszítômûvészetének és kézmûiparának ez a remeke zárva lesz a nagyközönség elôtt. De még semmi nem biztos. Talán még lehet az érzelmekre is hatva azzal érvelni, hogy ez a mûemlék maradjon a közönségé, és a józan észre hallgatva követni a párizsi és londoni trendet, ahol igenis van a belvárosban elegáns áruház. Mert Pesten ez lenne az egyetlen – tetôterasszal, kilátással, egyre fiatalabb közönséggel, amely ma élettel tölti meg a Liszt Ferenc tér környékét és várja, hogy a szomszédos utcákban végsô formájában kialakuljon a pesti Broadway. Ennyi bizonytalanság után az ad némi reményt, hogy az idô mindent megold, hiszen a Lánchíd pesti oldalán álló Grasham palota sorsa hosszú évek után elrendezôdni látszik: szálloda lesz belôle. És a múlt után lássuk a jövôt, az új Nemzeti Színházat. A héten a kijelölt tervezô bemutatta a makettet és sikerült egyértelmû elutasítást kiváltania az építészekbôl. Több mint egy éve tart a többfelvonásos tragikomédia, amelynek két fôszereplôje a kormány és a fôváros, mellékszereplôként pedig idônként a kormánybiztos lép színre, éppen attól függôen, hogy hol áll a cselekmény. A magyar kormányfô kanadai látogatása óta hallunk a dél-pesti városrész beépítésérôl, amelynek része lenne a színház is. A maketten látható mindenféle stílusra hajazó épületrôl ma még senki nem tudja, hová kerülne pontosan azon a hatalmas területen, amelyet a West End építésében jeleskedô, részben kanadai érdekeltségû beruházó kapna meg. Ãket semmi nem sürgeti, a Nemzeti építésében érdekelteket viszont nagyon is nyomasztja egy dátum: 2002. Március, amikor a függönynek föl kell gördülnie. Hogy mit látunk majd ünnepi elôadásként – nos, ez a tét. Az az év ugyanis a választások éve lesz.
Restitució / 1999 november 27

Bizonyára emlékeznek hallgatóim a két héttel ezelôtti témánkra, Giorgio Vasari Kánai mennyegzô címû, hányatott sorsú festményének történetére, amelyrôl annak kapcsán esett szó, hogy a kép Montrealból, a kanadai kormány ajándékaként, visszakerült a budapesti Szépmûvészeti Múzeumba. Ma ismét festményekrôl lesz szó, ezeknek a sorsa is kalandos és a happy end sem marad el.
Valószínûleg éppen a Vasari kép hazatérte miatt, tulajdonképpen észrevétlen maradt az a sajtóközlemény, amely hírül adta, hogy hosszas egyeztetések után megegyezés született az Andrássy család egykori tulajdonát képezô 4 festmény ügyében, amelyek jelenleg két magyar múzeumban találhatóak. A megállapodás, amelyrôl a szerzôdést is hamarosan aláírják, azért kiemelkedôen jelentôs, mert a festményeket a II. világháború idején rabolták el a szovjet csapatok. Ezek a képek többtízezer társukkal együtt hadizsákmánynak minôsülnek, és visszaszolgáltatásukról évek óta a legmagasabb szinten folynak a tárgyalások.
Csakhogy a magyar arisztokrata család tulajdonával történt valami rendkívüli: 1972-ben a Szovjetunióból 15 festmény érkezett Budapestre, közöttük az a négy, amelyrôl most a magyar állam és az örökösök megegyeztek. A kutatók ma sem tudják bizonyosan, mi indíthatta a szovjet politikát arra, hogy egy igen vegyes, különbözô egykori magángyûjteményekbôl álló válogatást visszajuttasson Magyarországra. Az egyik feltételezés az, hogy a hetvenes évek elején, amikor az NSZK-ban igen nagy erôvel kutattak az eltûnt német javak után, a szovjetek, hogy eltereljék saját egykori hadi zsákmány-szerzéseikrôl a figyelmet, mintegy a hallgatásért cserébe küldték az ajándékot. És ekkor életbe lépett a bumeráng effektus: a muzeológusok és a jogászok szerették volna a visszatért tárgyakat eljuttatni a jogos tulajdonosokhoz, vagy azok örököseihez. Így azonban kiderült volna, hogy a Szovjetunióban vannak azok az értékek, amelyeket a háború vége óta mindannyian hiába keresnek. Márpedig akkor minden leleplezôdött volna: hiszen soha nem esett szó arról, hogy a szovjet speciális alakulatok milyen mértékben rabolták ki Magyarország pénzintézeteinek összes széfjét, amelyekben többek között a nemzeti mûkincsvagyon részét jelentô nagy értékû festmények, szobrok voltak. Valaki rájött, hogy ez maga a trójai faló. Még éppen idejében, mert az elsô lelkesültségben külön kiállításon akarták bemutatni a 15 festményt, sajtótájékoztatóval biztosítva a legszélesebb nyilvánosságot a nagy testvér nagyvonalúságának. Ezt az elképzelést pár nap alatt követte a legnagyobb titoktartásra vonatkozó utasítás: a képekrôl nem szabad beszélni. A jogos tulajdonosok helyett pedig a Szépmûvészeti Múzeumot és a Nemzeti Galériát értesítették arról, hogy vegyék leltárba a mûveket, forrásként a Mûvelôdésügyi Múzeumot jelölve meg. Mindez éppen 27 évvel ezelôtt, 1972. novemberében történt. A beleltározás azt jelentette, hogy az egykor magyar állampolgárok tulajdonát képezô 15 festmény, az ô tudtuk és beleegyezésük nélkül, állami tulajdonná vált. Ebbôl a politikai és jogi rabságból hosszú évek kutatásai és egyeztetô tárgyalásai után szabadult ki most négy kép azzal, hogy az Andrássy család leszármazottai és a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma között megszületett a megállapodás, amelynek értelmében két festmény az örökösökhöz kerül, két másikat pedig a magyar állam megvásárol tôlük. Egy ötödik képet, amely nem tartozott a Szovjetuniót megjárt mûvek közé, a család a magyar államnak ajándékozott.
E történethez szorosan kapcsolódik az a hír, hogy a magyar külügyminiszter, a napokban Moszkvában tárgyal, többek között a II. világháború során a Szovjetunióba vitt magyar mûkincsekrôl.
Ránki Júliát hallották Budapestrôl.